Yuu Solk

Egy teremtő unalmában életet adott pár értelmes és gondolkodó lénynek, melyeket embernek nevezett el. Azonban hamar rájött, hogy túl fárasztó minden halott után újabb embert teremteni, így megajándékozta őket a halhatatlansággal, de ez sem volt elég. Évmilliók teltek el semmittevéssel, mikorra a teremtő ismét unatkozott. Megteremtette a kíváncsiságot, hogy ismét érdekessé tegye unalmas világát és megteremtette a kíváncsiság tárgyát is a fák képében. Ekkor pedig az emberek mozogni kezdtek, elindultak és leküzdötték mozdulatlanságuk börtönét.
Nem telt bele sok idő, hogy felhasználják a fákat egyetlen célra, melyet valaha is ismertek. Fel akartak érni teremtőjükhöz, el akarták érni szavukkal, megérinteni és eggyé válni vele. Gondolkodni kezdtek, megalkotni nyelvüket, majd nevet adni egymásnak. Ez viszont nem volt számukra kielégítő és a halhatatlanok többre vágytak, mint puszta utánzásra. Ekkor lépett színre eEfülad, mindnek elkezdője.
eEfülad egy dologban tért el társaitól, önző volt. Azt akarta, hogy minden szempár rá szegeződjön az erdőben és tudta is, hogyan érje ezt el. Kiválasztotta az egyik fát, majd szentnek nevezte, melyet a teremtő azért állított helyére, hogy felszívja véráldozatukat. eEfülad lassan vallási vezetővé érett, akinek fő feladata és kötelessége lett a véráldozati ceremóniákat levezényelni.
A halhatatlanok vére áramlott a kiválasztott fa törzsében és gyümölcsöt termett. Minél több gyümölcsöt hozott annál nagyobb, emberi hús csomókat hozott világra és hatalmasra nőtt.
- Örvendjünk, a szent fa újabb termést hozott! Ismét közelebb kerültünk a teremtőhöz! - Szólt eEfülad a halhatatlanokhoz.
Miközben szónoklatát tartotta, két másik a tömegben megbújva suttogott egymásnak.
- Mit gondolsz Vöjd, mikor láthatjuk legközelebb teremtőnket? - Szólt Iskayen.
Vöjd persze csendre intette, mert eEfülad beszéde jobban érdekelte, mint holmi üres elmélkedés. Iskayen viszont más volt, ahogy a legtöbb halhatatlan, ő is kitűnt valamilyen tulajdonságában. Neki ugyanis a többiekénél több határozatlanság jutott, nem volt képes máshogy élni, csak ha állandóan vizsgálta magát és környezetét a legjobb döntések érdekében. Iskayen kilógott a sorból, legalább annyira, mint eEfülad, aki az idők során vezérré vált. Ezzel szemben Iskayent csak bolondos senkinek tartották, aki nem képes időben átgondolni a dolgokat. Pedig ő testesítette meg a kíváncsi elmék legkíváncsibb példányát, maga volt a legokosabb mind közül. Mikor eEfülad úgy tartotta, hogy vért kell áldozni, Iskayen megkérdezte tőle, hogy "mi történik, ha elfogy a vérünk?". Ő nem volt képes hinni, nem gondolta a teremtőt megfoghatatlan, elérhetetlennek, akinek áldozatot kell bemutatni. Nem értett egyet eEfülad tanításaival, mégis bölcsebbnek látta, ha beáll a sorba.
Majd eEfülad megkérdezte a tömeget egy alkalommal:
- Vérünket adjuk teremtőnknek, ő cserébe ellát minket minden szükségessel. Kérdem én, jó ez nekünk? Jó nekünk, ha csak mindenünk ha megelégszünk ezzel? Nem! Többre kell vágynunk! Érjük el a teremtőt, váljunk mi magunk is a világ részévé és ássuk el társainkat a szent fa alá! Okkal vagyunk itt! Céllal teremtet meg minket! Nem okozhatunk neki csalódást azzal, hogy nem akarunk vele egyenlőként létezni! Vessétek el magatoktól a kevélységet és másszatok a gyökerek alá!
A tömeg éljenzésben tört ki és mindenki a szent fa köré sereglett. A halhatatlanok közül aztán a legengedelmesebb meg is tette az első lépést eEfülad akaratának teljesítésére.
Vöjd odalépett a fa gyökereihez és kaparni kezdte a földet. Vérben úszó ujjai sem gátolták meg őt az előre haladásban, és több óra alatt akkora lyukat vájt a szent fa alatt, melyben elfért.
Ekkor a fa gyökerét Vöjd hasába eresztette, melytől a halhatatlan szájából vér áramlott és ez csak táplálta a gyökeret. Nem teltek el másodpercek, Vöjd már a fa részévé vált. Ekkor eEfülad felüvöltött.
- Íme a bizonyíték!
A tömeg pedig üdvrivalgásban tört ki.