- Mi jót nézel?
- Csak az embereket.
- Látom nagyon élvezed a bámulásukat, szerintem nem túl érdekesek.
- Pedig ha jobban megnézed őket, sok érdekes dolgot láthatsz, jobb mint a mozi.
- Szerintem unalmasak.
- Nem értem mi a bajotok, egész nap semmit se lehet itt csinálni, de akkor se érdekel titeket, hogy mi folyik odalent?
- Az emberek primitívek és undorítóak. Én meg téged nem értelek, hogy tudsz végignézni ennyi elmaradott létforma mindennapjait?
Becsuktam a könyvet és azon gondolkodtam, hogy miért is beszélek erről bárkinek is.
Lehet, hogy Viktória nem annyira tipikus eset, mint a többi naplopó itt fenn, de akkor is... erről a témáról rajtam kívül mindenkinek ugyanaz a véleménye.
- Pedig egyszer mindegyik idekerül, jobb ha előbb megismered őket, nem gondolod.
- Minek?
- "Minek?" Azért, mert nekünk kell őrizni őket, amíg nem születnek újjá. Egyszerűbb ha felkészülsz.
- Őrizni? Na ne nevettess! Azt majd az alsóbbrendűek elvégzik.
- Látom, mióta ide kerültél, nem lettél beosztva őrzőnek.
- De nem ám. Elég volt az is, hogy előtte pátyolgatnom kellett ezeket az izéket.
Másokkal együtt ő is lenézte az embereket, bár ez érthető, ő sosem tartozott közéjük, de a többiek közül elég sokan, például én is. Nem értem őket. Mióta ide kerültem még egyiket sem sikerült rajtakapnom, hogy embert nézegetett volna. Pedig nincsenek elzárva a könyvek előlük sem. Ott porosodik a polcon mindegyik. Visszatettem a kezemben lévőt, levettem egy másikat és odébb sétáltam, hogy megszabaduljak Viktóriától. Jobban szerettem egymagamban nézegetni őket, így legalább volt időm gondolkodni. Egy ideje már nem csak az itteniek viselkedésén jár az eszem, hanem azon is, hogy milyen lenne megint az utcákat koptatni. Újra köztük járni és nem csak bámészkodni. Igazából jobban örültem volna, ha visszaküldenek a többiekkel együtt és nem kapok szárnyakat, de ezt hozta a sors.

- Te meg mit csinálsz itt?
Nem gondoltam, hogy lehetek ilyen balszerencsés, de mikor megfordultam Viktóriát láttam.
- Nem szabadna itt lenned!
Suttogott, mégis éreztem a dühét a szavaiban. Persze, én is tudom, hogy ez elég gyanús, pont a lejárat közelében állni.
- Neked se. Te mit keresel itt?
- Nem tudtam aludni, követtelek.
- Szép.
- Elárulnád miért is vagy a lejárat mellett? Ugye nem azt tervezted?
- És ha igen?
- Tudod, hogy tilos.
- Nem érdekel, akkor is le akarok menni, újra élőnek érezni maga és szívni a szmogot teli tüdővel, már ha van még olyanom.
- Nem mehetsz le, Isten megtiltotta!
Ekkor jeleztem neki, hogy halkabban ordibáljon suttogva, mert felébreszt mindenkit.
Ha még egy felébred, a tervemnek lőttek és nem jutok le. Valahogy meg kellett akadályoznom, hogy bárki más észrevegye és Viktória száját is be kellett tömnöm valahogy.
- Látszik, hogy nem voltál még ember.
- Szerencsére.
- Nem tudod miből maradtál ki, de tudod mit? megmutatom.
Egy gyors mozdulattal elkaptam a csuklóját és lerántottam magammal a mélybe. Valahogy nem így képzeltem el a lejáratot, de egészen kellemetlen érzés volt. Végül lejutottam, de nem volt felhőtlen az örömöm a nyakamon ragadt Nőstény miatt.