Yuu Solk

Egy hang szólalt meg a fejemben és ismét arra szólított, hogy öljek. Meg teszem. Nem, nem teszem, nem lehet. Hagyj békén! Hiába mondom neki nem hagy, csak hajtogatja. Kezdek becsavarodni... Mi ez? A kaszám, miért jött elő? Nem hívtam. Hé! Nem megy vissza. Látom Emmán, hogy nem érti.
- Emil, te meg mit művelsz?
Nem tudom, magától jött el... Nem mozog a szám. Nem hallja, a testem sem engedelmeskedik. Mit tegyek? Ne! Megindultam az ismeretlen felé, nem tudom irányítani a mozdulataimat.
Meg is lett az eredménye... Beleállítottam a kasát és Emma is elém ugrott. Ő is megsebesült, de nem bántottam direkt, csak az ismeretlennel végeztem... Nem akartam, bárcsak visszacsinálhatnám! Ezután Viki jött elő úgy, mint az erdő embere és bezárt a fába amiben az előbb voltunk.
A hely nagyon kevés, még felállni sem tudok. Fényt is csak a fejem feletti kis világító virágból kapok. A levegő viszont nem tudom honnét jön, sehol egy nyílás. Már megint, zaj van és reng a föld. Megjelent az öltönyös is, de most sokkal kisebb, mint eddig. Már nem ember nagyságú, a termete egy egéréhez hasonlított, de annál nagyobb hangja volt. Megint csak azt hajtogatta, hogy öljek. Nem akartam. A földön lévő papírlapokra írtam a két ceruzával, amit valószínűleg Vikitől kaptam a megőrülés ellen. Nem hallgattattam el és inkább szenvedtem tőle, mert tudtam, ha most megint megölöm ez a valami átveszi felettem az uralmat és nem fogok emlékezni a következő, közel egy évre. Addig meg ki tudja, hogy mit fog művelni velem. Nem akartam, de már nem bírtam tovább. A harmadik nap, amit már a kiszáradás szélén töltöttem a kevéske víz miatt, egyszerűen elvesztettem a fejem és összetapostam. Az ébredés nem volt jó. Arra eszméltem, hogy próbálok kijutni a fából már csontig foszlott ujjvégeimmel. Az egésznek a belseje szét volt kaparva és mindenhol az én vérem díszelgett. Ordítottam a fájdalomtól, amint felfogtam a helyzetet, de ez nem volt elég. A fa bosszúra vágyott és nem hagyta tovább. Kis indák fúródtak a testembe, egyenesen a főbb erekbe és idegekbe hatoltak. A fájdalom elviselhetetlen lett és elájultam. Mikor magamhoz tértem már a fa része voltam, a nagy részem kilátszott, de a hátam és a lábaim teljesen eltűntek. Viszont így is éreztem... Az ereimben a fa folyadékai keringtek és nem tudtam mozogni. Már csak a fejem egyes részei voltak mozdíthatók. Próbáltam kitörni, de semmi, csak fájdalom, még a gondolata is fájt. Éreztem, hogy a koponyám belsejében is fa van, rákapcsolódott az agyamra és néha képeket vetített elém. A jobb szemem sem úszta meg, középen át szúrta és ezen keresztül bámulta vele a külvilágot. Amikor végre ak agyam képes volt összerakni a két képet és valamennyire tisztán láttam, el kellett borzadnom. Ez a fa ugyanis pont ott állt, ahol az angyalokat halálra kínozták a fekete lények. Hiába ordítottam, nem hallottak, de fogadok, hogy tudtak az ittlétemről.