A békés kis ebédünk felénél egy nagyobb robbanáshoz hasonló hangot hallottam. Viktória szemében pedig az ijedség tükröződött. 
- Jaj, ne!
Ettől a kiáltástól én is megijedtem, aztán még észbe se kaptam, de már felpattant az asztaltól és a kezemnél fogva ráncigált el.
- Itt vannak!
Kik?
- Menekülj Emil! Majd feltartom őket!
Ne viccelj már, én vagyok a férfi. Miket beszélek, hiszen halhatatlan, de én is. Mégis hova menjek akkor?
- Menj már!
- Nem.
Láttam, hogy legszívesebben felpofozott volna, de túl ideges volt hozzá.
- Mi történt?
Ekkor egy másik becsapódást hallottam és törmelék hullott a fejemre. Közvetlenül mögöttem ért földet valami. A levegő meleg volt és égett bőr szagát éreztem.
- Ott van!
Hangzott el a kiáltás a fülem mellett. Aztán nem emlékszem másra. Mikor felkeltem egy ismerős fejfájás és még ismerősebb hely fogadott. Megint a börtön... Ismét azzal a látvánnyal, ugyanazzal a cellával, de Viktória most ébren volt.
- Mondtam, hogy menekülj! Miért nem tudsz rám hallgatni?
Aztán elájult.
- Szia Emil.
Jaj ne... Megint az arcnélküli és Emma...