Még mindig nem tudom elhinni. Tíz év... Közben ide kerültem Japánba és úgy néz ki Viktóriával már házasok vagyunk. Teljesen kiesett minden, gondolom a zuhanás miatt. Elmesélték a dolgot, de még túl sok információ, ahhoz hogy fel is tudjam rendesen dolgozni.
Sikerült kirobbantanom egy háború szerű dolgot, ami miatt ismét keresztes hadjáratok indultak el és teljesen meg akarják hódítani a világot. Mindez két szökött angyal miatt, kissé hihetetlennek tűnik. Belefájdul a fejem ha erre gondolok. Már megint mit tettem... Ráadásul ha tudják ezt az emberek, akkor miért állnak mellettem?
- Szia!
- Szia!
- Kérsz egy üdítőt?
- Nem.
- Tudom, hogy ez most sok neked, de próbáld meg elfogadni, ez az életed kicsim.
Persze, az életem, amiből nem emlékszem tíz évre... Nem is tudok most másra gondolni.
- Van kedved sétálni egyet?
- Nincs.
- Jaj, ne ülj már itt így! Tudom, hogy még vannak fájdalmaid, de mozdulj ki egy kicsit, ne itt szomorkodj! Gyere sétáljunk!
- Nem akarok.
Még soha sem éreztem ezt. Nem tudom kifejezni az érzelmeimet, annyira furcsa a dolog. Szinte annyira leírhatatlan, mint az első szerelem, de ez nem jó, kicsit sem. Viktória el sem tudja képzelni milyen lehet ez most nekem. Belecsöppentem egy életbe, amit már leéltem, de semmit sem tudok róla. Megöregedtünk, bár ez nem látszik külsőre, de a személyisége más. Már érettebb és nem olyan, mint akit szerettem, nem az az idegesítő kis apróság. Olyan, mintha egy tini hirtelen belecsöppenne a tíz evvel későbbi kapcsolatába. Egyszerűen nem hiszem el az egészet...