- Van itt valami, amit neked is tudnod kellene.
- Mondjad!
- Nem is tudom, hogy mondjam el, de...
- Kinyögnéd végre?
- Itt van.
- Ki?
- Kérlek, ne ölj meg!
- Öt, négy, három...
- Magma, Magmának hívja magát.
- Rendben, takarodj, mielőtt meggondolom magam!
Beszélgetés szolga és ura között egy világban. Egy világban, amelyben nem érvényesek a szabályok. Különálló birodalmak vezetőkkel és rengeteg háborúkban elhullott áldozattal. Itt az erősebb marad életben, már ha képesek vagyunk felfogni, hogy az erősebb, amivel szemben állunk. Ha azt mondom a farkas, növényevő és itt egy ebihalakból álló massza a csúcsragadozó, akkor még nem árultam el semmit. Ennek a világnak más a felépítése, mint a miénknek. Nekem leginkább az volt furcsa, hogy nincsen szilárd talaj a lábunk alatt minden egy fehér masszában úszik és síkban mozog. Ez nem egy furcsa víz, egyszerűen ezek egymás mellett léteznek és ez a massza, amit Éá-nak neveznek az itteniek, tartja egyben a világot. Minden egy nagy négydimenziós káosz része. Itt még a lebegő sziget sem tudja ámulatba ejteni az ember, hiszen ez talán a legkevésbé furcsa vonása a helynek. Nem elég, hogy a tér egyes elemei függetlenül mozognak, még az idő felfogása sem egy könnyed dolog rajtuk, ugyanis minden terület külön idősíkkal és sebességgel rendelkezik. Ez határozza meg a világot, ahol a technológia gyakran nem képes a varázslattól elkülönülni és soha sem lehetünk biztosak, hogy a legfejlettebb társadalmat látjuk itt. Hiszen minél gyorsabb egy terület annál gyorsabban is fejlődik. Ezért az itteniek sem képesek megmondani, hogy ki manipulálja a szálakat a háttérben, miközben mindenki építi a maga civilizációját.
Mióta beléptem ide, furcsán érzem magam, olyan érzés, mintha már nem lennék ember. Elkezdtek rám is hatással lenni a világ szabályai, pedig mindent megtettek, elvileg, hogy ez ne történhessen meg.
A történetem egy átlagos hétköznapon kezdődött. Szokásos éjszakai műszakomat töltöttem a gyárban és felmerült bennem az ötlet, hogy el kellene mennem vért adni, egyszer csináltam ilyet még nagyjából ötven évesen, a tanuló éveimben. Százhét évesen egy szerdai napon el is mentem arra bizonyos véradásra, hogy valamit adjak is az embereknek a munkámon kívül. Ott a szokásos hegynyi kitöltendő papírmenyiség eltüntetése után mintát vettek a véremből, aminek az okát akkor még nem tudtam. Távoztam onnét, nem sejtve, hogy egyszer még valami izgalom is kerül elém az életben mielőtt úgy százhúsz évesen, mint az átlag, találok magamnak egy nőt, egy társat. Szinte egy évvel ezután napra pontosan kaptam meg a levelet. Már a tény is furcsa volt, hogy egy papírra nyomtatott szöveget találok a sosem használt kis nyíláson át beesve az ajtón. Kinyitása után sem volt kevésbé furcsa a helyzet, ugyanis a benne rejlő szöveg szerint meghívást kaptam egy Ekiovon nevű vállalthoz állásinterjúra. Nem akartam elmenni a gyárból, hiszen már régen ott dolgoztam és kezdtem végre elfogadni ezt. Kis gondolkodás után viszont arra a következtetésre jutottam, hogy nem veszíthetek vele semmit, legfeljebb egy szabadnapot, ha elmegyek és megpróbálom. Utólag visszagondolva nem is tudom, hogy ez mennyire volt jó ötlet, de biztosan nem változtatnám meg a döntésem, ha visszamehetnék az időben, hiszen azzal a változással én már nem lennék önmagam. Nagyon könnyedén felvételt nyertem a vállalathoz, szinte már gyanúsan egyszerű volt a dolgom. Eleinte ugyan nem kellett semmit sem csinálnom, de egy idő után kiderült, hogy köze volt a véradás előtti mintavételnek ehhez a vállalathoz és innét kezdve a semmit tevés mellett kutatni kezdtem az igazi célt. Az emberek úgy gondolják, hogy a gyári munkásnak nincs esze, és eljátszottak valami béna összeesküvést nekem. Úgy tettem, mint aki bevette és ezért részt vettem a felkészítésen is. Tudtam ugyan, hogy a háttérben megint a hatalom szerzés volt, mint olyan sokszor a történelmünkben és ez a terv a másik világ megcsapolására irányult, mégis tűrtem a rengeteg szoktató terápiát és injekciót, ami az Éá-hoz szoktatja a szervezetemet. A rengeteg fájdalmat, ami a kezeléssel járt csak azért voltam képes elviselni, mert a 21d6 nevű idegpálya megtalálható az agyamban. Ennek hatására egy speciálisan aktiválódó fájdalomcsillapító anyag termelődik bennem és ez, ha jelet kap, képes a sejtjeim átalakítására is. Ugyan nem vagyok orvos, de az nekem is lejött, hogy hiába fejlett az orvostudományunk még nem vagyunk képesek utánozni ezt. Nos, a fájdalmakkal teli két év után már csak öten maradtunk, négy hozzám hasonlóan fiatal száztíz éves nővel. A háromszáz év körüli már nyugdíjazáshoz közeli korú orvosok rendesen és könyörtelenül tizedelték a nem megfelelő alanyokat. Innét már ne akarj visszalépni, mert nem lehet, ha kell erőszakkal löknek át a kapun. Egyetlen céllal, hogy kifoszd az itteni világot. Ez viszont nem egyszerű, egyáltalán nem, de ezzel igazából nem mondtam semmit, mert az sokkal inkább mutatja a helyzetet, hogy ötünk közül már az első héten csak én maradtam életben. Ez a hely könyörtelen és kegyetlen, nem ismeri a békét. Ezért nekem is olyanná kellett válnom, mint az ittenieknek és betartani az egyetlen szabályukat: az erősebb győz. Tíz éve vagyok itt, a többiek ilyenkor keresnek maguknak egy nőt és elkezdenek családot alapítani, de én itt vagyok a vadonban és igazából már a nevemet is elfelejtettem. Az igazit már nem tudom, de elkereszteltem magam Magmának, mert ezt a szót nem ismerik az itteniek, a fenti beszélgetés is mutatja, mennyire nem kedvelik az idegeneket itt, de nem tudok visszamenni, ezért kérlek, bárki is vagy, ha ezt olvasod, ne akarj kapcsolatba kerülni az Ekiovonnal, mert nagy valószínűséggel belehalsz.