Az igazán mocskos dolgok az emberben születnek meg, ahogy az unalom keveredik a kreativitással és a borzalmas gondolatokkal. Ez sokszor vezet közismert eseményhez, ami talán a történelem könyvekbe is beleíródik, vagy szimplán elnyeli a mély közöny. Tulajdonképpen egyetlen gyermekkori pillanat is okozhat hatalmas bajokat. Kiközösítés, elnyomás, rossz környezet, de még sok más dolog is szerepet kaphat az önmagába visszatérő eseményláncolat kialakulásában, aminek elején és végén egy tragédia, egy ember tragédiája áll. Elég egyetlen, a társadalmába beilleszkedni képtelen személy, hogy létrehozzon valami visszafordíthatatlanul hibás eseményt. Hibás? Talán igen, vagy szükségszerű. A világ fejlődését elősegítő katasztrófa, hisz emberek vagyunk, a létünk követeli az ilyeneket tőlünk, vagy nem? Egyet viszont tudok, teljesen mégsem vagyok ilyen lény, mondhatni csak félig vagyok halandó, ehhez hasonló furcsán hibás lény, de pont emiatt én rosszabb is vagyok nála. Egy keverék, egy félárny vagyok, a két ellentétes faj fattya. Az, ami megtestesíti a bűnöket minden emberi szív mélyén és megpróbálja uralni gazdáját. Az árnyak ugyanis nem szabadok, hozzá vannak kötve az emberhez és a naphoz, egy könyörtelen béklyó mely csak a sötét beköszöntével hull alá és teszi lehetővé az árny szabad jártát. Kívülről hiába tűnnek örök társnak, hiába követnek hűségesen, ők szenvedve tekintenek minden fényben eltöltött percre, rettegve bármilyen éjszakai szórakozástól, inkább sikolyokkal kísérik az utat, mintsem halkan, némán, de az ember süket. Sosem hallja a panaszokat. Ezek után mégis miért jönnek létre hozzám hasonló borzalmak? Magam sem tudom a választ. Igaz, hogy minden árny képes kilépni az eredeti alakjában erre a világra, de alapvetően nem itt élnek. A saját napfény által határolt kis területükre vannak kényszerítve, mozogni pedig, csak egy élőlénnyel együtt tudnak. Ritka esemény, ha egy meglátogatja fogva tartója világát. Hiszen hány rabszolga vinne szívesen ajándékot urának? Az árnyak tele vannak bánattal, dühvel, magánnyal és fájdalommal, de ők ilyenek, elszívják ezeket az emberből. A félvérek viszont mások. Félig emberi mivoltunk miatt mi nem bírjuk a negatív érzelmeket olyan jól, de nincs is, ami elszívná belőlünk, így csak gyűlik és gyűlik, míg nem véglegesen megsérül a lelkünk és elménk. Egy időzített bombához hasonlóan mi is csak a kitörésre várunk, arra a napra mikor beleőrülve a negativitásba elvesztjük józan eszünket és ezzel nem szenvedünk többé. Ámokfutás esetén pedig jönnek a takarítók, így nincs gond, vagy mégis... bizonyára valami beteg elme fegyvereként létezünk. Terroristák vagy szimplán hadsereg, talán tudósok. igazából mindegy ki a felelős.