Nem tudtam mit kezdjek magammal, ott sínylődtem egyedül, és csak élvezhettem a lüktető nedveket az ereimben, na meg persze a látványt. Az egyik szemem a fa belsejét mutatta a másik meg a kínzásokat odakint, de már nem is vagyok biztos abban, hogy ez a valóság. Legalább is szeretném azt hinni, hogy valaki egy nagyon rossz rémálomban tart, de egyszer felébredek belőle. Nagyon remélem, mert az élmény valós, de nem akarom elhinni, hogy ez tényleg megtörtént. Aztán megváltozott a helyzet... A fekete lények egy ismerőst hoztak elém. Az eddigi angyalok nem tudtak ennyire érdekelni, persze próbáltam volna megakadályozni, de ez mégis más. Már a szörnyűséges hangjáról is felismertem, igen, Viktória. Most kihúzták a gyufát... Mikor rákötözték a padra őrjöngeni kezdtem, ordítottam és rángatóztam, nem éreztem a fájdalmat.
- Ne, őt ne! Engedjétek el! Rohadjatok meg! Őt ne! Ezért meghaltok!
Nem gondoltam soha sem, hogy majd erre leszek képes érte. Aztán, amint meghallotta az ölni szót már elő is jött. Felvillant egy pár másodpercre majd ugyanilyen gyorsan eltűnt. Hagyott nekem ajándékot. Ja, ajándékot... Hirtelen a testem elkezdett a fával összenőni, elnyelni azt. Akkor ez nem izgatott, csak az volt a lényeg, hogy végre tudok mozogni. A célomat végül elértem és nem tudták Viktóriát kínozni, de ennek ára volt. A két feketét meg kellett ölnöm hozzá, ami magában is elég szörnyű dolog. Ennek tetejébe egy félig növény szörnyeteggé váltam. A testem megnőtt és mindenfelé a kilátszó bőröm mellett fa volt, vagy valami növény, a lábaim olyanok voltak, mint egy elefánté, csak zöldből. Magas, nagydarab lettem, bőven kétembernyi. Az arcomon a szemembe fúródott ág megmaradt, de kaptam mást is, aminek nem örültem. A számat teljesen benőtte a növény, többé nem tudtam beszélni. Örök némaságra ítéltél, bárki is légy! Az egyetlen hang egy mély morgás volt, csak erre voltam képes. Láttam, hogy Viktória nagyon meg van ijedve, gondolom nem is érti, hogy mi történik most. Miután rájött, hogy én nem fogom bántani elkezdett rácsodálkozni a dologra. Letéptem a köteleit és odaültem mellé. Néztem, ahogy rájön magától. Ismerős voltam neki.
- Emil? Te vagy az?
Igen. Ja, tényleg, nem tudok beszélni, csak morogni.
- Mi történt veled?
Kis hatásszünet alatt arra is rájött, hogy a számban lévő ágak meggátolnak a beszédben. 
- Ki tette ezt veled? Nem tudsz beszélni? Szegényem...
Visszataszító egy szörnyeteggé válhattam, így még az egyetlen angyal, akibe szerelmes tudtam lenni, is undorodni fog tőlem. Sírni volt kedvem. Nem gondoltam, hogy még képes vagyok rá, de attól a naptól fogva a jobb szemem állandóan könnyezett. Akár csak egy keserves patak, úgy ömlött le az eltorzult arcomra és testemre.