Yuu Solk

Szinte még tíz sem voltam, de elvesztettem a szüleimet. Xerxses katonái velük statuáltak példát mikor megérkeztek. Az arcokra nem is emlékszem már, kizárólag a fájó érzés maradt meg és néhány foszlány a kivégzésből, ahogy a szememet szinte égette a nap, de akkor is bámultam az apám nyakából áramló vért. Akkor fel sem fogtam, csak később eszméltem rá, hogy nincs, aki enni adjon. Nem is kesereghettem, nem hagyták, szinte egyből mennem kellett, mert vitt a vonat délre. Nem az elsővel küldtek el, így láthattam, ahogy kiürítik a falut, majd elbúcsúztam és mentem utánuk. A kiürítésnél minden egyes állomáson kitettek egy falubélit, féltem a vonaton, Attól féltem, hogy én leszek a következő, de hiába, engem is leszállítottak, majd a kezembe nyomtak egy fecnit, melyen a jegyem költsége volt és a visszafizetések dátuma, meg persze a kamat. Az az óriási késedelmi kamat, amit alig bírtam visszafizetni. Sokáig utcagyerek voltam, hazudtam, loptam és csaltam nyomoromban, de nem tudtam annyi pénzt összeszedni, amiből akár egy részletet is visszafizethettem volna. Már nem emlékszem hogyan, de egyik napról a másikra a büdös és koszos életem fáradságos munkával lett tele. Vonaton kezdem el dolgozni, mint szénadagoló, vagy ilyesmi beosztásban. az volt a dolgom, hogy ha mentünk akkor lapátoljak. Cserébe a vonatban aludhattam, amikor épp álltunk. Mondanom sem kell, ez nem a legkellemesebb munkakör... Sok órányi kemény munka után pár percnyi, talán fél órányi pihenőkkel. Egész nap dolgoztam, késő estélig és sokszor hajnaltól kezdve. Az eredménye viszont meglett, visszafizettem az első részletet, ami addigra már tíz kiló kenyér árának felelt meg. Az állandó munkavégzés teljesen tönkretette a testem fiatalon, de ennek köszönhetem, hogy ma nem vagyok hajléktalan. Télen nem álltam meg még akkor sem, mikor megfáztam, egy alkalommal lázasan estem össze a mozdonyban, amint megérkeztünk az állomásra. A masiniszta meg akart verni a lustaságom miatt, meg persze, mert avroni vagyok, de a lánya lefogta. Ő ápolt napokig. Egy másik télen ugyanezzel a masinisztával utaztam mikor már nem tudtam lábra állni az újaimat elkapó kór miatt. Az előző télen elfagytak kicsit, nyáron pedig legyek lepték. Szerencsére azon az éven is kihúzott a bajból a lánya és orvost hívtak hozzám. Persze amint meghallották azt, hogy avroni vagyok, már nem is akartak segíteni. Sokadjára sikerült csak orvost találni hozzám, aki aztán úgy döntött, hogy le kell vágni bokától lefelé a lábam. Ellenkeztem, de nem hagyták, leszíjaztak, a számba dugtak valamit, aztán jöhetett az injekció. A fűrész láttán vadul rángatózni kezdtem, de mit sem ért, ahogy a fájdalom csillapító sem. Csak azt láttam, ahogy az orvos mosollyal a képén belevág a húsomba és élvezi. A masiniszta lányának aggódó tekintet akkor még egyáltalán nem izgatott. Kizárólag a fájdalomra tudtam koncentrálni, ahogy minden sejtem üvölt a szétmarcangolás ellen. Nem volt menekvés, nem csak a szíjak, de a lüktető fájdalom sem hagyta, hogy elmozduljak. A gerincemet hátrafeszítve kidülledt szemekkel próbáltam túlélni. Nem akkor éreztem, mikor megvágott, hanem egy pillanattal később, mikor már rég tudtam, hogy a húsomat marja majd a rozsdás fém. Később se lett jobb. Mikor megláttam az oszló lábamat az orvos kezében, elsötétült minden. Felébredtem és egy fémből készült járópálca volt a lábam helyén. Sok idő óta először fakadtak ki a könnyeim, pedig megfogadtam, hogy többé nem sírok. Ezek után a masinisztának is tartoztam és az adósságaim végeláthatatlan ideig törlesztődtek. A masinisztának a mai napig tartoznék, ha élne még. A jegyemet visszafizettem, majd évek alatt összespóroltam annyi pénzt, amiből már házat vettem. A szénpakolást pedig felváltotta a vonatok karbantartása, amit a masinisztának köszönhettem. Ő ugyanis addigra már állomásfőnök lett és én is ott lakhattam az állomáson. Amikor már kezdett volna jóra fordulni minden, a masiniszta bármiféle előjel nélkül öngyilkos lett és egy vonat elé ugrott. A lánya nyakába szakadt minden, a temetés, a gyász és a munka is. Az új állomásfőnök nem kedvelt pusztán származásom miatt és sokáig mindent megtett, azért, hogy elmenjek. Persze neki fogalma sem volt, hogy miket álltam ki előtte. Aztán kénytelen volt elismerni, hogy én jó munkaerő vagyok és szükség van rám. Aztán, ahogy telt az idő én egyre nagyobb részt birtokoltam az állomásból a masiniszta lánya pedig összeomlott és csak azt vettem észre, hogy én tartom el.
Ez már régen volt. Mára az egész régi állomás az enyém és negyvenöt embert tartok el itt. Tulajdonképp én vezetem a város nyomornegyedét.