Hideg van ma reggel. Szinte már pont annyira, mint mikor ide kerültem, erre a sivár vidékre, ebbe a borzalmas kőkatedrálisba. Kint egy vörös sivatag, amiben a por úgy hömpölyög akár a víz, de ez a kupac, formára vágott szikla teljesen nyitott. A szél ellen csak a vékonyka oszlopok padlóhoz érő kötegei nyújtanak valamicske védelmet, ezek mellett még aludni is tudok. Ugyan ezek se akadályozzák a kihűlést, de most van olyan része a testemnek, ami szereti a hűvös levegő érintését. Még az érintése is fáj, de tisztán vissza tudok emlékezni a pillanatra, mikor ezt tették velem, puszta szórakozásból. Szín tiszta unalomból ők úgy döntöttek, kipróbálnak valami viccestet, persze ez másnak annyira nem humoros. Már a nézésük sem volt akkor rendben és éreztem a veszélyt is, mert egyre többen vettek körbe. Rám vetették magukat és lefogtak, olyan erővel nyomtak a földhöz, hogy megmozdulni sem bírtam, nem ellenkezni... Éreztem, ahogy a hátamba mélyed a hideg penge és égető érzéssel a húsomat marja. Hallottam a penge csikorgását, mikor a csontomig elért, és átvágta az izmaimat. A bőröm már nem feszült, a húsom csak lefegett, míg én a pokolban jártam. Előtte mozdulni se bírtam, de akkor már alig bírtak lent tartani, pedig még csak akkor jött a legrosszabb része. A borzalmak borzalma, mikor az ízületbe mélyed az acél és vágja az idegeket, karcolja a csontokat, majd kipattintja a végtagot a helyéről. A szárnyam többé nem volt ott, hiába akartam mozgatni, csak undorítóan égő fájdalmat, lüktetést, kényszeres rángatózást és a vér lecsorgását éreztem, míg az agyam belefájdult saját üvöltésembe. Ez volt a vége, innét kezdve képszakadás, sehol egy emlék. A következő ébredésemkor, már a másik oldalon is egy hatalmas véres seb tátongott, ami mindenre érzékeny és ebben a katedrálisban voltam, vagyok. Kiűzettem a mennyből.