Yuu Solk

Nem volt valami kellemes a leérkezés, pedig azt hittem, ennél azért jobb lesz. Legalább lent vagyok. Körbenéztem, de Viktóriát nem találtam semerre, lehet, hogy nem itt ért földet. Kicsit örülök neki, legalább nem kell bajlódnom vele, de aggasztó is. Ő még nem volt ember, nem tudja hogyan mennek a dolgok itt. Remélem nem csinál semmi hülyeséget, amíg rá nem találok. Mondjuk nem lesz egyszerű dolgom, valamelyik ország nagyvárosában lehetek, jobb ha sietek. A terep ismeretlen volt számomra, nem Tokió, de nem is Moszkva, amiket szívesen nézegettem eddig. Valamiért mégis olyan ismerősnek tűnt. Az épületeket elnézve valahol Európában lehetek, ott is egy elmaradottabb helyen. Kis családi házakat láttam ugató kutyákkal a kertekben, amiket össze-vissza töredezett járda és kátyúkkal teli aszfalt választott el. Mögöttem sok sínpár haladt egy sík betonozott felületen. Elindultam a házak felé, gondoltam, egyszer úgyis elérem a távolban látszódó nagyobb házakat, és majd meglátjuk mi lesz utána.
- Ez fájt.
Már tudtam, hogy Viktória nincs annyira messze, mint gondoltam. pontosabban ott porolta le magát az egyik ház udvarában állva. Odamentem hozzá és megpróbáltam volna kihúzni a kerítés mögül. Sajnos egy elég agresszív kiskutya sarokba szorította és nem értük el egymást. A sikoltozásra kijöttek a háziak is. Megdöbbentő látványban volt részünk, mert Viktória kitárta a szárnyait. Ezzel engem is megdöbbentett, én valamiért nem voltam erre képes. A látványtól az asszony majdnem elájult, a férfinek pedig tátva maradt a szája. Ahogy láttam nem igazán tudta, mit is kezdjen a helyzettel. A kutya egyre inkább arra gondolt, hogy megharapja azt a lábat, de a gazdája elvonszolta a nyakörvénél fogva. Nem tudtam mi tévő legyek, csak sikerült neki feltűnést keltenie. Igaz, csak két ember, de ennyi is elég, hogy lebukjunk.
- Jó napot! Beengedne a barátnőmhöz?
- Barátnő? Ez egy angyal, fiam.
Ahogy gondoltam. Fogalmam sincs hol lehetek és a nyelvből sem tudom megállapítani. Valószínűleg azért, mert angyal vagyok beszélek és értek minden földi nyelvet.
- Engedje be a páromat, kérem!
Csodálkoztam, hogy ezt mondta, nem néztem volna ki belőle, hogy ilyenekről is tud. Gondolom akkor ragadhatott rá, mikor néha megnézte mit csinálok. A férfi nem igazán akarta elhinni, de beengedett. Az asszony is magához tért és mind a négyen bementünk a házukba. Valamiért ki tudta ereszteni a szárnyait, de visszafelé nem sikerült neki. Legalábbis ezt vettem észre, nem akartam megkérdezni tőle, nehogy még nagyobb baj legyen belőle. Már annak is örültem, hogy nem kürtölték szét egyből az eseményeket. A kis ház konyhájában ültünk egy kicsit szakadt kárpitú pad szerű ülőalkalmatosságon.
- A nevem Mihály, titeket hogy hívnak?
Gondolkoztam azon, hogy az eredeti nevünk elárulása mennyire lenne tanácsos, de nem lehet belőle bajunk, úgyhogy miért ne. Bár a nőstény megelőzött.
- Viktória vagyok ő pedig Emil.
- Mit kerestetek a kertemben?
Azt nem mondhattam neki, hogy most zuhantunk le fentről, valamit ki kellett találnom, de nem jutott eszembe hirtelen semmi.
- Csak eltévedtünk. Utazók vagyunk és nincs se pénzünk, se tető a fejünk felett.
- És azt akarod kérdezni, hogy itt tölthetnéd-e az éjszakát a barátnőddel.
- Igen.
Félrevonult és az asszonnyal sugdolózott egy kicsit, majd visszaült elénk.
- Legyen, maradjatok, a lányom szobája pont üres.
Valamiért mégsem éreztem úgy, hogy ezt akkor is megengedné, ha nem lát két óriási fehér szárnyat. Nem pont erre gondoltam, mikor lejöttem, de legalább van hol aludnunk.