Yuu Solk

Szinte már boldog voltam ettől az érzéstől, hiszen mindig is arra vágytam, hogy szabadon engedhessem a temérdek dühöm és elemészthessek minden körülöttem lévőt. Már lassan ott tartottam, hogy a saját testemet is hamvakká égettem el, de még mindig növeltem az erejét, ekkor pedig valami összezuhant bennem. Egy hatalmas robbanással a testem eltörölt mindent és mindenkit a környezetemből. A minket körülvevő árnytalan tér fehéren világított majd megérezhettük az erejét is mikor ismét összezárta az árnyakkal teli teret és elrejtőzött. Mi pedig tehetetlenségünkben összeolvadtunk az új lény testében. Az agressziót megtestesítő Kaár nevű félárny innét kezdve a négyünkből felépülő felsőbbrendű lény részévé vált, mikor kint találtam magunkat a szakadék peremén lefelé bámulva. A testet nem tudtam rendesen kontrollálni, ezért egyre jobban kezdtem belezuhanni a lyukba, amit még Kaár olvasztott ide. Az irányíthatatlan kapálózás egyszerűen belesodort az árokba miközben még a két szemem is külön mozgott, a szám tátva a nyelvem kígyó módján tekergett, karjaim rángatóztak, lábaim az égnek meredtek, a hátam hol összehúzódott, hol elernyedt, majd magam alá ürítettem és elnyelt a mély...
Magamhoz tértemkor a testünk csak a fájdalomra reagált egyhangúan, még beszélni sem tudtunk rendesen. Most már egy irányíthatatlanná vált szörny ez a test, de nem csak az, még az elménk is kezdett összekeveredni, lassan nem ismertem fel a saját emlékeimet, ha nem láttam a testemet is benne. Minden összekuszálódott, a túl sok egyesülés miatt túltengett bennünk az árny feleink képessége és folyamatosan, kiszámíthatatlan módon aktiválódott.
Az elkeserítő helyzetet csak tetézte, hogy Kaár képessége mindig egyre lejjebb és lejjebb vetett minket, de valaki végül megmentett. Ennek viszont egyáltalán nem tudtunk örülni, hiszen az egyik as mentett meg minket, méghozzá a legrosszabb... Liennek hívták és híres vagy inkább hírhedt volt a kísérletezési vágyairól, ő testesítette meg a beteges, sötét kíváncsiságot és sajnos felkeltettük az érdeklődését. Ezt az irányíthatatlan testet elég könnyedén el tudta szállítani, majd egy ketrecbe rakta. Különösebben nem is foglalkozott velünk, csak csinálgatta a dolgait, amiket hol tudtunk figyelni hol nem és néha megjegyezte, hogy örülne, ha tudnánk beszélni. Valamilyen furcsa okból meg akarta várni, hogy végre értelmesen megszólaljon az egyikünk, bár túlzott jó szándék nem vezethette erre. Túl jól ismerem a nevét, hogy tudjam, vigyázni kell vele, sőt egyenesen menekülni kellene innét, mielőtt elkezd velünk foglalkozni.