Alvás után tovább repültem, de az éhségtől egyre többször meg kellett állnom, gyengültem. Attól kellett rettegnem, hogy visszavisznek abba a szörnyű börtönbe és ismét hallucinációra kényszerítenek vagy, ami rosszabb, hogy totemet csinálnak belőlem. Nem akarok a végtelenségig egy hamis világban élni vagy fejként létezni. Már belegondolni is rossz.
- Emil, Emil! Kelj fel! Nev...
Ráadásul Viktóriát is látni akarom már, nem így, hanem éber állapotban. Menekülnöm kell.
- Végre!
Nem hiába kiáltottam fel, hiszen elértem, végre itt vagyok, ez a határ. Már csak az iszlám területről kell eltűnnöm. Ez még kötődik ahhoz a szeméthez, de ha innét is eltűntem, már biztonságban tudhatom magam. A keletiek nem utasítanak vissza menekülteket, szerintem, mert békeszeretők. Még nem tudom, hogy hol is telepedjek le, de biztosan jó felé haladok.
Másnap még éhesebben keltem fel, ami már kezdett bosszantóvá válni, szinte fájt. Valahonnét ételt kellett szereznem. Sajnos kénytelen voltam lopni. Bementem egy boltba és szépen kisétáltam az áruval néhány emberrel együtt, hogy ne legyek feltűnő. Észrevettek ugyan, de nem kellett repülve menekülnöm. Szerencsémre el tudtam futni, de még így is elég sok volt mire odaértem Viktóriához.
Jól esett végre enni, de most kicsit bűnösnek érzem magam. Ráadásul azt is ki kellene találnom, hogy Viktóriát hogyan fogom megetetni, ha eszméletlen, mert így nem rág meg ilyenek. Nyomjam le a torkán? Mit kell tenni ilyenkor? kellene keresnem egy orvost vagy ördögűzőt vagy valamit, ami képes kihozni ebből az állapotból. Vissza akarom kapni a szerelmemet. Újra látni, ahogy mosolyog és szeretkezni vele. Eszméletlenül nem tehetem meg. Ráadásul a tudat, hogy még mindig szenved nekem is fáj. Nem akarom, hogy tovább kínozzák.
