Ismét szembe kellett néznem az otthontalansággal. Fájó szívvel gondoltam a többiekre az állomáson, miközben ezt a szerencsétlen ostobát bámultam. Aztán hallottam, hogy néhány cella kinyílt és kisétálnak belőle. A lépteik egyszerre töltöttek meg borzalmas és kellemes fantáziákkal. Abban biztos voltam, hogy nem engednek el senkit, mert nem kínlódtak volna akkor a befogásával. Köztünk senkiről se tudok, aki annyira fontos lenne, hogy váltságdíj járna érte. Viszont ha nem jó helyre viszik... az is megfordult a fejemben, hogy ebéd lesz belőlük. Aztán a szívem szinte megállt mikor a mi cellánk is kinyílt, de senki sem állt előtte. Ezt hogy csinálhatták vajon? Bár nem ez az első meglepetés, de semmilyen mozgató dolgot sem látok az ajtón. Lehet, hogy mágia? A pap végül is tud mágiát használni. Majd elénk lépett gondolataim tárgya is. Mi persze ismét állat módjára behúzódtunk, nehogy elérjen, pedig ha akart volna, meg se kottyant volna neki ez a táv.
- Kifelé!
A tekintéllyel semmi gond nem volt, úgy engedelmeskedtünk neki, mintha valami kadétok lennénk. Fülünket, farkunkat behúzva igyekeztünk kimenni a cellából, valami egészen furcsa történt. Megállította a cellatársam és megfordította. Erre persze én is megfordultam, de hátráltam ösztönösen. Hajtott a kíváncsiság és a félelem. Aztán egy jól irányzott mozdulattal hasba vágta, amitől az iszmeniai szájából csak úgy ömlött ki a sós hal, majd a pap térdével is megismerkedhetett, mikor az fejen találta. Éha arcát a hányadék és az ömlő vér fedte be. A lehető legtávolabb mentem, de még akkor is néztem.
- Megetted a cellatársad adagját.
Ez okozta a nagy verést? Hiszen én adtam neki. Aztán belegondoltam. Ha ezért így elveri, akkor mi tenne velem. Gondolom fel lenne háborodva, hogy nem ettem meg és ennél nagyobb verést kapnék.
Ezt követően, emlékeztetőt kaptunk a szíves vendéglátásról. Megfogta Éha két karját és ráállt a lábaira, miközben ő a földön tehetetlenül próbált kiszabadulni a pap markai közül. Erős, fájdalmas üvöltésben tört ki. A bámészkodók arcára rettegés ült ki. Mind tudtuk, hogy együtt legalább le tudnánk rángani a társunkról, de senki sem mert mozdulni. Az üvöltést roppanások, ízületi zajok törték meg, ahogy a karjai megadják magukat. A pap nem ismerte a könyörületet. Éha karjai kezdtek leválni a testéről. Már rég sokkot kapott, szerintem nem tudta már mi történik. Aztán egy nagy reccsenéssel kiszakadt mind a kettő, a pap pedig hátragurult és fejbe vágott valakit az egyikkel.
- Takarítsd fel! A többiek meg nem bámészkodnak. Takarodjatok a helyetekre!
Nem látszott valami nyugodtnak, de mi sem voltunk azok. Mégis hol van a helyem?