Yuu Solk

Miután Liza itt hagyott kicsit gondolkodni kezdtem, eszembe jutott pár emlék Viktóriáról és Zoli haláláról is, bár azt inkább kitörölném az emlékeim közül. Nagyon úgy érzem mintha nem lenne otthonom, talán jobb volt odafönt unatkozni egész nap, mint itt lenni, úgy, hogy nincs értelme az ittlétemnek. Ki mentem a parkba, kicsit kiszellőztetni az agyamat, aztán leültem a padra, ahol az első estémet tölteni akartam. Nem sokkal később egy ismerős, kedves alak tűnt fel a látóteremben. A kissé görnyedt hátú, aprócska, ráncos néni, aki megint két óriási csomaggal és fülig érő mosollyal állt elém. Úgy döntöttem, megint segítek neki a csomagja cipelésében, mert úgy sincs jobb dolgom. Aztán egy hatalmasat mordult a föld. Szinte hullámzott alattam a park füves talaja, mintha a tengeren lettem volna, a mély moraj pedig fülsüketítően hangos volt. Látszólag körülöttem senki sem vett észre a történteket, pedig nehéz volt nem látni a talaj hullámzását. Pár másodperccel később ismét megtörtént, de most egy vakító fénycsóva jelent meg előttem. Mikor véget ért alig láttam és hallottam valamit, egy homályos alak jelent meg előttem fekete öltönyben, de nem csinált semmit, csak állt és bámult, miközben én egyre kevésbé érzékeltem a világot. Aztán az ágyamban ébredtem fel két meztelen nő társaságában az ágyhoz kötözve. Az ablakon kinézve kissé szürke esős időt láttam, de reggel lehetett már, mert a két nő közül az egyik már öltözött az órára mutogatva a másiknak. 
- Igyekezz már! Oldozd el! Menjünk! El fogunk késni!
A másiknak nem volt túl sietős, mert nem nagyon kapkodott a zsibbadt tagjaim eloldozásával. Pár perc alatt azért sikeresen eltűnt a két nőstény, én meg itt maradtam magyarázat nélkül. Mi történt, mit keresek itthon és miért nem emlékszem semmire? Még el se merülhettem a gondolataimban, máris nyílt az ajtó.
- De jó, hogy itt vagy.
Liza volt az és valaki követte. Ő befutott az ágy másik oldalára, az elég lecsúszottnak kinéző követője pedig berontott a szobába.
- Gyere, kislány, nem fog fájni.
Mintha észre sem vett volna.
- Segíts!
Habozás nélkül ökölbe szorítottam a kezem és az arcába helyeztem. Ettől hátrarepülve megfejelte az ajtó tokját egy kis vérző nyomot hagyva maga után. Ebből már értett, legalábbis gyorsan eltűnt a kijáraton át esve. Mire a kislányra néztem éppen a szoknyáját próbálta visszavenni. Milyen undorító emberek vannak... 
- Köszi, életmentő vagy.
Mondta ezt miközben majdnem megfulladt a könnyeiben és a levegő kapkodásában, aztán nekem esett, átölelt. Becsuktam az ajtót és én is átöleltem közben pedig betakartam a szárnyaimmal. Most valahogy furcsán néztek ki, mintha kisebbek lettek volna.