Yuu Solk

A félárnyakat birtokló emberek utáni kutatásomat a leginkább gyanús helyen kezdtem el. Ez pedig az emberi világ pengéje a jó és rossz oldal választóvonala, vagyis a tábornokok. Persze, nem azok a senkik, akik a hadseregben vannak, hanem a rangjuk névadói. Az A, a B, a C, a D, az E, és az F tábornok. Ez a hat úr birtokol mindent, ami emberi és biztos vagyok benne, hogy az árnyak világa is kell valamelyiküknek. Alapvetően különböznek ők és a kis létszámú klánjuk az összes létformától, ugyanis ők éber árnyak. Hívhatnánk őket külön fajnak is, de az igazság az, hogy ők a hozzám hasonló félárnyakból jöttek létre és egy kevés árnyat emeltek fel ember szintre, hogy családként funkcionáljanak. A részleteket nem tudom, mert nem jegyezték le nyilvános dokumentumba, de a tábornokok valamiért, valahogy megszerezték az egész bolygót maguknak. Nem az én dolgom ezt megkérdőjelezni, ezért nem foglalkozom vele, félem az erejüket, ez minden. A félelem pedig egy alapelem a félárnyak esetében... Félek, fázom, dühös vagyok, forr a vérem, gyűlölök mindenkit, utálok mindent. Ölni akarom a bűnös embert, haljon meg a létrejöttem oka! Ezért ellátogattam az Asok területére, Európába. Mikor az ázsiai határon átléptem meglepve tapasztaltam azt a baljós negatív légkört, amit az árnyak árasztanak. És akkor dühbe gurultam, megjelent egy testvérem. A fülsüketítő sikolya teljesen beáztatta szomorúsággal az utcát, keservesen sírt. Egy fiatal, vidám lány mögött jött. Az a szép mosoly fog az álmaimban kísérteni, ahogy telepumpálta a félárnyat depresszióval és keserűséggel, ölni támadt kedvem. Letépni a szőke fürtöket, de végül nem ezt tettem. A barátnői szeme láttára meztelenre vetkőztettem és a sikoltozása közben belenyúltam a szájába, majd letéptem az állkapcsát. Aztán a fejét addig vertem a földbe, amíg meg nem halt. A legszomorúbb nem az, hogy meghalt, hanem, hogy nem is létezett. A félárnyak által kinyírt emberek megszűnnek és megszűntek létezni, egyszerűen törlődnek mindenhonnan, akár egy program. Nem hiányoznak senkinek, nem voltak sehol, soha meg sem születtek, de még csak tervben sem voltak, ezért bárkit megölhetek bármikor. A végén pedig üvöltöttem, dühömben ordítottam, hogy megérdemelte, pedig nem, de nem tudok parancsolni magamnak. A féktelen düh és vágyak sora egyszerűen kitör belőlem, minden apró provokációra, de megkönnyebbüléssel tölt el, a kiszabadított lélek. Nem sokkal, de jobban érzem magam a lány megmentése után. A zokogó félárny lány neve pedig Éne.