Yuu Solk

      Nem értettem soha, hogy milyen az, amikor valaki elveszti egy érzékszervét, mivel számomra természetes, hogy mindenem megvan. Tudom, talán beteg dolog, de fantáziáltam már arról, hogy milyen lenne például vaknak lenni. Becsuktam a szemem és sétáltam a járdán, de mindig az előzőleg megjegyzett látvány alapján. Sokszor viszont, mikor újra látni kezdtem, azt vettem észre, hogy letértem a járdáról, majdnem beleestem az árokba vagy a kukoricás felé tartottam. Ezért mással kezdtem kísérletezni, csak az egyiket csuktam be, hogy a térlátásom eltűnjön, de nem is értem miért. Sokan mondják, hogy próbáljak ki minél több dolgot, de ez talán túlzás volt tőlem, hiszen miért akartam átélni, amit a fogyatékkal élők? Még a szót se szeretem, olyan sértő. Valami különös vonzalmat éreztem az ilyesmi iránt, talán a túl élénk fantáziám miatt, talán az unalomtól, vagy csak figyelemfelkeltésből.
      Egy nap viszont ráébredtem valamire. Míg a látásommal voltam elfoglalva és játszottam a gondolattal, addig ténylegesen bekövetkezett valami. Mindig is vágytam egy ilyenre, hogy azt mondhassam, nem vagyok átlagos, vagy hazug módon hirdessem a „bárcsak átlagos lehetnék” szöveget. Őszintén vágytam arra, hogy ne legyek egy a szürke tömegből, de nem úgy sült el a dolog, ahogy képzeltem. Nem tudom mikor vagy hogyan, de eltűnt. Annyira jelentéktelen szerepe volt addig az életemben, hogy nem vettem észre, de többé nem éreztem szagokat. Egy jelentéktelen érzékszervem mondta fel a szolgálatot, mégis ez nem az, amire vágytam. Különleges akartam lenni, de nem lettem, az emberek szemében még mindig szürke kisegér voltam. Hiába sminkeltem ki magam, hiába vettem szoknyát, soha senkinek sem tűntem fel. Még az után is, hogy a szaglásom eltűnt, ugyanúgy mentek el mellettem.
      Kívül nem változott semmi, de belül úgy cikáztak bennem a gondolatok, mint addig soha. Féltem elmondani bárkinek is, hogy nem érzek semmit, megjátszottam magam, ha valami büdös volt a közelemben vagy épp jó illatú. Viszont magam elől nem tudtam titkolni, még az a kevés ember sem hitte le, akiknek elmondtam, ezért úgy döntöttem, titokban tartom. Megőrzöm ezt magamnak és csak a nagy ő-nek mondom el.
      Frusztráló évek következtek, már elfelejtettem, hogy mi milyen, hozzászoktam, hogy semminek sincs szaga, a zöldségeknek a húsoknak, parfümöknek vagy a virágoknak. Furcsán éreztem magam minden alkalommal, mikor valaki illatokról akart beszélni velem. Olyan dologról kérdezett, amiről már fogalmam sem volt, ilyenkor inkább tereltem a témát. Viszont ezt nem tehettem örökké, magam elől nem tudtam elfutni valentin napkor. Az utcán sétáló szerelmespároktól amúgy is mindig a hányinger kerülget ilyenkor, de szíven ütött. Én is akartam, én is érezni akartam, beleszagolni egy csokor virágba és azt mondani, hogy jó illata van. Rámosolyogni a fiúra, akitől kaptam, majd abban az illatfelhőben kézen fogva továbbsétálni.
      Aznap sírtam először emiatt. Hazamentem és a párnámba fejeltem, követeltem vissza a szaglásom, de már hiába. Nem történt semmi, a világ ugyanolyan egyhangú, szürke és semmilyen maradt. Fájt, hogy én sose érezhetem magam így, soha sem fogom tudni, milyen illata van egy rózsának a szerelmemtől vagy milyen illata van a szerelmemnek. Hiába akartam különlegessé válni, ez akkor is fáj.