Yuu Solk

Március ötödikén mentem le először, a legemlékezetesebb nap. A feketepiac az évszázadok során szinte semmit sem változott, még mindig be lehet szerezni bármit, csak a megfelelő embert kell megtalálni. Az esetemben sem volt másképp, de nem is kellett sokat keresnem, hiszen a 25 névre hallgató csempész már időtlen idők óta dolgozik nekünk. Természetesen az idők során a személy változott, de a körülötte lengő aura öröklődött, az érzés, mikor tudod, hogy ő a megfoghatatlan bűn, mindig körül lengte. Már több, mint kétszázötven éve létezik és tizenkét ember birtokolta a nevet az első óta, most éppen egy kis suhanc, alig tizenöt éves kis technoista suhanc. Mégis eddig ő talán a leginkább meggyőző, pedig kislányként az előzővel is találkoztam, ő viszont eltörpül a mostani mellett. Hiába, a világ csak gyorsul, a gyerekek veszik át a helyünket... 
- Üdvözlöm királynőm.
Valahogy nem illett hozzá ez az elavult beszédstílus, de legyen.
- Kellene valami tőled.
- Mit szeretne?
Most komolyan, ez a gyerek furcsa. A külseje sem átlagos ezzel a műszemmel és a fél fejét beborító implantokkal, a kezein lévő markoláserősítőkkel és a csúcstechnológiás műlábakkal, amiket valószínűleg önszántából tetetett fel. Ez a fél kiborg test eléggé veszélyes egy csempészküldetésen, csak egy elektronágyú kell ellene és vége, de látszott rajta, hogy ez sem tudná megállítani. A torz kis külső, még furcsább, régies és illedelmes beszédstílusával igazán különc figurává tette.
- Idein gáz kellene.
- Mennyi?
Megáll az eszem. Mennyi? Meg se rezzent, pedig az eddigi legmérgezőbb anyagról beszélünk, rossz belegondolni, de meg kell tennem.
- Négyszáz emberre elég adag.
- Hozok ötszázat, mikorra?
- Minél előbb. Mennyit kérsz érte?
- Egymilliárdot.
Hogy lehet ezt ilyen fapofával kimondani? Mondjuk igaz, ha eredmény kell annak ára van...
- Legyen.