Yuu Solk

A minden évben megrendezett Ezüst bál volt a királyi család nagy gyülekezője, de valójában csak azt leste mindenki, hogy az aktuális uralkodó mikor hal meg. Keselyűként figyelték minden évben a lépteimet, hátha leesek a lépcsőn és kitöröm a nyakam, vagy megakad valami a torkomon és hagynak megfulladni. Utáltam, de mindig meg kellett jelennem, hiszen én vagyok a királynőjük. Tavaly kezdett megfogalmazódni bennem, hogy ez így nem jó. Folyamatosan véletlennek beállítva veszélyeztették az életemet, még a mágneskocsimat is megbabrálták, hogy ne tudjon fékezni, de nem érték el, hogy lemondjak. Ennél azért kitartóbb vagyok.
A virtuális világban szépen sorban találkoztam az összes örökössel, természetesen álnéven és elborzasztott a lelkük mocskossága. Tele voltak hatalomvággyal, mocskos pénzimádattal és rettegő félelemmel, hogy elvesztik ezeket. A hátamban éreztem a kést minden alkalommal, mikor rólam beszélgettem velük, arra a napra emlékeztetett mindig. A koronázásom előtti merényletre, mikor Kévit meg akart ölni. Állandóan veszélyben voltam, pedig elvileg nem bánthatnának már. Mégis folyamatosan merényleteket kellett kerülgetnem, ha nem lett volna elég a politika. Koronázásom óta egyre éberebbek az éjszakáim, lassan már úgy aludni sem fogok. Nappal, ha fenn vagyok, akkor valami zombi szerű állapotban teszem ezt. Már a zárakat is DNS alapúra cseréltem, még a cselédjeim sem léphetnek be. Félek, és ez egyre inkább csak meggyőz arról, hogy az egész családomat kiírtsam. A vér törvényt már legalább hússzor próbáltam megváltoztatni, de egyszer sem sikerült. Csak ez a lehetőség maradt. Ezért is kértem meg egy tudóscsoportot, hogy a félbehagyott emléktörlő hadi programot folytassák. Nem akarok emlékezni rá, tudni, mire kényszerültem. Mikor a program vezetőjével beszéltem és közölte velem, hogy nem lesz kész fél éven belül, már kétségbe estem, Könyörögtem neki. Nem is számít, mi lesz velem, de ez nem mehet így tovább, én leszek az utolsó ebben a családban, aki megölhet bárkit is.