Yuu Solk

Hetente több nap is előfordult, hogy valamilyen sérüléssel tértek vissza az angyalok a menedékbe, de olyat még nem láttam, ahogy ma visszatért az osztag. Nem elég, hogy itt valaki meggyilkolt egy angyalt, még az osztag is nagyobb sérülésekkel érkezett meg. Emmával és Vikivel elsétáltunk mellettük mikor őrség váltás volt, a látványt sosem felejtem el. A sok emlék közé ez is bevésődött, persze nem azért mert ez újdonság nekem, mert már láttam ennél rosszabbakat is, de azok nem ilyen helyzetben történtek meg. Az egyikük, aki a szintén sérült Zoli mellett rohant, leszakadt karjával sietett a gyógyítókhoz. Láttam a két lányon, hogy ők szinte sokkot kaptak a sok vértől és a leszakadt végtag látványától.
- Emil, ennek leszakadt a karja!
Láttam Viki arcán, hogy készül meggondolni magát, de én akkor is felmegyek.
- Ne aggódj, megvédünk.
- Emil.
Emma is furcsán nézett rám, gondolom azt nem értette, hogy miért is vagyok ennyire nyugodt ezek után, hiszen nem tudjuk használni a fegyvereinket sem.
- Te se aggódj, biztos, még első bevetés...
- Ne aggódjak? Téged ennyire nem zavar, hogy a másik fel van darabolva? Vagy mi van? Ők hatan vannak, és még így is... Szerinted mennyi esélyünk van ketten?
- Ne kiabálj, még valaki meghallja!
El kellett valahogy hallgattatnom őket, mondjuk ha meghalnak már nem beszélnek. Ne, már megint mi ez? Nem gondolhatok ilyenekre, a barátokat nem szokás megölni. Mért jutnak eszembe ilyenek?
- Akkor is, mi lesz velünk?
Látom ezt nem tudom csak úgy kimagyarázni.
- Megoldjuk, de én már nem bírom itt, döntsétek el, hogy jöttök-e.
A végén persze az lett, amire számítottam és mire beálltunk az őrhelyekre már eldöntötték, hogy jönnek. Nagyon jó, végre kimegyünk... Kíváncsi vagyok milyen lett a felszín ezalatt a pár hét alatt, remélem nem változott sokat. Az lenne a legjobb, ha a csorda nem haladt volna keresztül mindenen. Adja az ég, hogy így legyen...