Yuu Solk

A szörnyű ízzel a számban azon kezdetem el gondolkodni vajon a házam egyben van-e még. Elég rég jártam ott, ideje lenne megnézni. Ezt következő este megemlítettem Hansnak, ő pedig elküldte velem Waltert. A házam egy közeli kis faluban volt, de valami nagyon nem volt rendben azzal a hellyel. Megérkeztünkkor a szokásos látvány helyett egy kihalt utca fogadott minket, baljós csendbe burkolózva. Aztán egy hangos dörrenést hallottam a hátam mögül. Walter halott. Egy szó nélkül előreesett egy hatalmas lyukkal a fejében. Azt hittem nem árthat a golyó nekem, mégis féltem hátra nézni. Már késő volt, a puska nem, de az elölről belém döfött méretes kés elintézett és elájultam egy pillanatra. Mikor magamhoz tértem láttam Hans elmosódott hátát, ahogy két fekete ruhás férfival harcol. Majd arra eszméltem, hogy otthon vagyok az ágyamban, a seb sehol és nem érzek fájdalmat.
- Kölyök, van egy rossz hírem. Elmegyünk jelenteni ezt a tanácsnak.
Ekkor hozzám vágott egy könyvet, aminek az elején ez állt: Ungarn.
- Meg kell tanulnod magyarul. Addig nem mész sehova.
- Miért?
- Mit miért? Nincs miért! Csináld!
Aztán úgy tűnt el, mint ahogy megjelent, de még sosem láttam ilyennek.
Pár hónap után végül sikeresen megtanultam a nyelvet, miközben azon az estén tűnődtem. Vajon kik lehettek a fekete ruhás alakok és mit kell jelenteni, kinek? Ezúttal nem kaptam meg a válaszokat senkitől, ezért a házban lévő könyveket próbáltam segítségül hívni és rengeteg furcsa dologra találtam. Valamiért Hansnak rengeteg anyaga volt az emberi testről, mindenfelé orvosi könyvek hevertek, végül rábukkantam arra is, amit kerestem. Egy vastag kötet a többi között, még csak el sem volt rejtve, de tudtam, hogy ebben lehetnek a válaszok a kérdéseimre. Egyetlen probléma volt vele.
- Nem tudod elolvasni. Íninül van.
- Ínin?
- A vámpírok ősi nyelve. Tedd csak vissza! Sokat kell még tanulnod, hogy egyáltalán elolvashasd.
Hiába nyitottam ki, igaza volt, nekem ez még lehetetlen, ilyen jeleket sosem láttam. Egy-egy hasonlít az oroszok írásában használtra meg a japánokéra, de a többség idegen.
- Kik voltak azok a feketeruhások?
Talán hajlandó válaszolni rá.
- Ha már így rátaláltál arra a könyvre, mesélek egy kicsit rólunk. Az egész vámpírlét értelmét kutatom, ezért születtél meg te is. Az ember, ha meghal, akkor meghal, de ha ezt egy vámpír megakadályozza, soha többé nem távozik el. Utána pedig minél több vérhez jut, annál tovább fejlődik.
- Miért nem halunk meg?
Valahogy nem állt össze a fejemben a kép. Nem is kell semmi a vámpírrá váláshoz, csak egy másik jelenléte? Mi van azokkal, akik a vérveszteség miatt távoznak el? Lett volna még ezer kérdésem, de Ő csak mondta tovább.
- A fekete ruhás alakok ördögűzők, mindenféle ezüstfegyverekkel. A vatikán emberei, akik meg akarják szabadítani a lelkünket az elpusztításunk által, de tudtommal még nem jártak sikerrel ezek a szánalmas bohócok. Viszont van még ellenségünk bőven. Vámpírvadászok, felszentelt fegyverekkel és szimpla minket gyűlölő emberek is. Ők persze, csak idegesítők, még a hozzád hasonló egyes szintűekre se veszélyesek. A veszélyt a Volgerek a magasabb szintűek és a Nap Gyermekei társaság katonái a fehérek jelentik.
Hosszú értetlenkedésem után elmondott mindent. A vámpírok erő szerinti besorolást kapnak attól függően, hogy mennyi vért ittak már. Én egyes, Hans pedig kettes besorolású, de már ez is hatalmas különbséget jelent, hisz ő több mint nyolcezer éves. A Volger egy másik faj, másik szörnyeteg, ami ugyanúgy az éjszakát rója, de közben a mi prédánkra fáj a foga ezért már nagyon rég óta háborúban állunk. Kinézetre ugyanaz a helyzet, mint nálunk, ők is a szemlélőnek megfelelő alakot öltik fel, vagyis az emberek embernek látják mi pedig egy másik vámpírnak, ezért nehéz ellenük harcolni. A magasabb szintűek, mint a mentorom is prédaként vadásznak ránk, újoncokra, a fejlődésük miatt. A fehérek pedig a legrosszabbak. Antivámpírként is emlegetik őket ember létükre. Hatalmas fegyverarzenállal rendelkező különösen képzett és veszélyes ellenfelek. Ráadásul hiába vagyok halhatatlan, ha az egész tetemet elpusztítják, lefagyasztanak és hasonlók, akkor úgy vehetjük, hogy meghaltam.
Kicsit megrázó volt ezt hallani. Már kezdtem volna beleélni magam az öröklétbe, erre kiderül, hogy rengeteg ellenségem lesz. Túl szép is olt…
Miután felpakoltunk néhány dolgot a vonatra már el is indultunk. Először láttam mozdonyt ezért nagy élmény volt utazni rajta, az elhaladó tájat bámulni és az emberek beszélgetését figyelni, de akadt egy kis gond ezzel. Nem értettem Hansot miért nem zavarja ez a sok finom illat közé keveredő orrfacsaró bűz. Nem tudom melyik volt a rosszabb a kínzó vágy vagy a szememben könnyeket fakasztó undorító férfiszag. Egyre kevésbé szerettem volna ott lenni, pedig az első vonat utamat sokkal jobbnak képzeltem.
- jobb lesz, ha megszokod, még két napig utazunk.
Ez az, amit nem akartam hallani. Két nap ezekkel a valamikkel körbezárva, aludni sem bírok majd, de rá kellett jönnöm, hogy az unalom nagy úr tud lenni. Lazításnak úgy gondoltam, hogy majd elbánok egy nővel, ehelyett arra kellett ébrednem, hogy kisiklik a vonat. Az óriási acéldobozban tehetetlenül egymás hegyén-hátán gurultak a testek, mikor oldalra borultunk. Aztán hatalmas csikorgó hanggal egy másik vagon kezdett belegyűrődi a miénkbe. Lassítva láttam mindent, mintha újra a halálomat élném át, de csak a bűzlő emberek szagától kábultam el, más bajom nem is lett. Mire lepakoltam ezeket magamról valami becsapódott fölöttem és behorpasztotta a vagont. A mozdony már nem tolt minket, mégis egy nehéz valami érkezett fölém. Kirohantam megnézi és megláttam egy másik vámpírt, ami egyet jelentett, máris találkoztam az ellenséggel.
- Adalhard!
Még, mielőtt felfoghattam volna mi is történt egy lövés találta el a jobb karomat, ami a felét el is vitte. A fájdalomtól elhomályosult minden, de a kiömlő vért tisztán láttam, éreztem a szagát és elöntött az oly ismerős halálfélelem. Egy pillanattal később Hans lépett oda rettegő félelemmel az arcán és borzalmas dolgot művelt. Tőből tépte ki a csonkot belőlem, mikor már csak önkénytelen nézője voltam az egésznek. A véletlenszerű idegrángások marionett módján mozgattak, majd fogta ezt a tehetetlen testemet és a vagon oldalának dobott. Alig bírtam ébren tartani magam, csak az elveszett végtag fájdalmára tudtam koncentrálni, nem törődve a lassan patakban ömlő véremmel. Aztán nem tudom, hogy a vámpír lét miatt, de eltűnt a kín, egyszerűen szertefoszlott pillanatok alatt, onnét kezdve pedig a küzdelemben gyönyörködhettem…