Egy üres, téli hajnalban arra eszméltem, hogy egy általam túlságosan is jól ismert sikátorban a saját véremben fuldokolva kapkodok a levegőért. Fogalmam se volt, hogyan kerültem oda, vagy mi történhetett velem azelőtt. Csak annyit tudtam, hogy túlzottan is sokat akartam az életemtől ezért megkaptam a pofonokat, de már későn eszméltem rá, hogy belehalok ebbe a büntetésbe. A torkomból felköhögött vér szaga borította el az orrom, de valahogy a reflexből rám törő félelem mellett olyan furcsa nyugalmat is éreztem, mintha elfogadtam volna magamban. Már beletörődtem, hogy az izmaimat mozgatni se bírom, nemhogy a hátfájást okozó testtartásomat megváltoztassam, vagy a kezemet a szám elé tegyem. Hiába tudtam mit várhatok, vagy hittem magam felkészültnek, az a rettegés, ami akkor elöntött, túlzottan is elemi és ösztönös volt, mintha valami nagyon rossz dolog követné ezt az állapotot. Pedig az agyam, a tudatom azt mondta elég, vessek véget ennek az állati ösztönnek, váljak eggyé a fájdalmammal és fogadjam el a sorsom, de már nem gondolkodtam tisztán. A bennem zajló harc a lelkem és a testem között nem izgatott, a szemem is csak félig bírtam felnyitni és az egyetlen mozdulat, amit tettem a vér felköhögése, ahogy elkeseredetten próbáltam az éltető gázhoz jutni. A bezúzott mellkasom és a fehéren kiálló bordám akkor, az egyik legmegnyugtatóbb kép volt számomra, mert tudtam, innét nincs menekvés. Ebben a kosztengerben végzem a két kuka között, amit olyan sokszor töltöttem teli, itt fagyok bele a saját nedveimbe. Bár emlékeznék, hogy mi történt a sokadik korty alkohol után…