Hideg zuhanyként ért, hogy elkövettem egy ilyen bűntettet, de ezért is, csak az embereket tudtam hibáztatni. Az anya megölése nem az, amit akartam, megmenteni jöttem. A küzdelem viszont annyira előhozta az árny felemet, hogy nem tudtam megállni, mintha egy hang súgta volna egyre határozottabban, hogy add ki a dühöd. Ezért összerogytam és csak bámultam magam elé az érzelmeim viharában. Talán egy perc is eltelt, mire észrevettem, hogy Éne a sarokban zokog. Az árnyat és az embereket is sajnálta, mikor pedig odamentem hozzá, bocsánatot kért.
- Kérlek, kérlek, bocsáss meg! Nem tudtam, én nem... nem... Az egész az én hibám.
A zokogó lány teljesen ellentéte volt annak az undorítóan vidám gazdájának, de nem csoda, minden depressziót elnyelt. Szegény Énéből is előjött az árny fele.
- Ha megállítottalak volna, ha tudtam volna... Ne haragudj rám, kérlek! Az én hibám volt, az enyém...
Ismét könnyekben tört ki, annak ellenére, hogy próbáltam megnyugtatni, hiszen nem az ő hibájából történt ez. Mindez az emberek és a nagyravágyásuk hibája, az ostoba játékuk az ismeretlennel, a torz félárnyak létrehozása, a dühöm, Éne szenvedése, minden, minden az emberek hibája. Miattuk halt meg egy árny a kezeim által.
A gondolataim viharába mélyedve ismét előtört belőlem az árny felem és visszatért a nyugalom helyére az a borzalmas forrongás, amit a harag okozott. Ezt követően pedig minden a régi lett, Éne is követett, sírva ugyan, de jött utánam és ismét elindultunk, hogy az asok területére lépjünk. Persze nem a Kárpátoktól vártam a bebocsájtást, elindultam a másik bejárat felé, egyenesen az Alpokhoz. Talán a lágyszívűbbik őr könnyebben utamra enged és bejutok végre.
A történetek szerint a Kárpátok azért ennyire agresszív mert kénytelen volt meggörnyedni az idők során, hogy megfelelően védhesse az "a" területet, emiatt pedig az összes általa felelőtlennek ítélt hegy árnyát utálja, ahogy a többi tábornokot és fattyaikat, beleértve engem is. Ez az apróság viszont nem jutott eszembe előbb, talán emiatt is nem kaptam szabad utat.