Szikrányi fénnyel pattan fel a beteljesedett gondolatok apró, halovány árnya, azon ürességet sugárzó csontüreg mélyén, mely befogadja a látott kép felfoghatatlan potenciálját, miként a forrongó levegő torzítja szét a visszaverődött fénynek sugarait, a nyirkos és nedves, párával töltött levegőben úszó sziklák üreges tömegét. Porcokkal töltött bőrvászon rezzen meg a mindent elsöprő, rezgést produkálótól, mi a külső kérget láthatóan torzítja és azon üres fejbe vési bele magát, mely pont az útjában áll ostobaságában fürödve. Csontok remegnek a vöröslő szalagok önkénytelen rándulásai által, mert a kép félelmet ad minden porcikába, menekülésre sarkall, de ostoba, ostoba testtel rendelkezik. Majd a forróság tengere önti el, a félelmetes szájból kilépve, apró, jelentéktelen lényét, mely bemerészkedett egy foglalt területre. A test egyben megnyugtató, mégis fehér szilánkokig hatoló fájdalmat tapasztal, mégsem jut el a fej üres üregébe, így a felfogásra képtelen, észre sem veszi, mily fekete, könnyű és szélfútta ábrázatot ölt. Majd hatalmas, levegő vételre szolgáló lyukak emelkednek a hamvak fölé, mély lélegzetet vesznek, majd becsukódó szemekkel, ismét nyugalomra tér a tüzek ura, a sárkány.