Yuu Solk

Ez a kis kérdezgetős játék ráébresztett arra, hogy nekem is vannak olyan emlékeim, amiket nem szívesen adok ki magamból, és ezek a külvilágnak úgy néznek ki, mint a titkok. Viki esetében is inkább erről van szó és nem tényleges titkokról, csak fájnak neki az emlékek. Végre megtudom mi is ez a régi, fájó emlék, ami egy titok szerepében tetszelgett.
- Miután hazaértünk egyre jobban eltávolodtunk egymástól a bátyámmal. Ő érzékenyebb volt mint én, és ez soknak bizonyult. Négy éven keresztül nézhettem, ahogy egyre mélyebbre süllyed a depresszióban. Kezdetben csak nem beszéltünk egymással, aztán már beszélt hozzám, de én meg serdültem és nem érdekelt. Teljesen elhidegültünk, pedig előtte mindenhova együtt mentünk, visszagondolva biztos volt néhány nehéz perce miattam. Szegény bátyó... Elkezdte feketére cserélni a ruhatárát és elbarikádozta magát a szobájába. Három év alatt annyit változott, hogy nem volt képes már normálisan élni, bezárkózott a világába... Ki se mozdult a szobájából egész nap. Kifakult a bőre és lefogyott, emiatt állandóan fázott is és rengeteg ruhát viselt. Talán ezért is nem vettük észre a jeleket. Nem tudom mikor kezdhette, de egyik nap, mikor fürdeni akartam, rányitottam. Akkor láttam, hogy az egész teste tele van sebekkel, vágásokkal, amik vörösre festették a kád vízét.
Sír... Ezt én se idézném vissza szívesen, már értem mitől sír ilyen sokat.
- Láttam, ahogy megvágja magát... Kiabáltam vele, hogy mit csinál, normális, meg akar halni és hasonlók. Erre csak annyit mondott mosolyogva, hogy nem. Máig nem hiszem el. A szüleim ezután kényszerítették, hogy pszichiáterhez járjon, de ez csak rontott rajt. Állandóan be volt gyógyszerezve és ettől olyan lett, mint egy járkáló hulla. Semmi sem érdekelte már. Legalábbis azt hittem. Akkor még azt hittem, hogy ez jót tesz neki, de h*lye voltam...
Szegény Viki, meg se bír már szólalni, de nekem is kezd összemosódni a kép a könnyektől. Nekem miért folynak a könnyeim, ha ezt ő élte át?
- Mi lett a bátyáddal?
Szinte fáj megkérdezni is.
- Szinte napra pontosan a találkozás után négy évvel egyedül maradt a lakásban. én értem haza először de már késő volt... Nyitva volt az ajtó, ezért benéztem. Ott hevert habzó szájjal, az összetört gyógyszeres üvegek mellett egy szinte üres borosüveggel. Sokkot kaptam. Az utolsó, amit még értettem, amit a habzó légcsövén át nehezen kipréselt magából "a testem egy börtön". Meg se tudtam mozdulni, a mentőben tértem magamhoz, mikor a nyugtató már hatott. Szegény, idióta bátyó, miért ölted meg magad? Nem kellett volna szólnom a vágásokról... Én h*lye...
- Ne hibáztasd magad! Nem tehetsz róla.
- De, ha akkor nem szólok, még most is élne.
Ennyire még nem láttam sírni, mindig csak pityergett, de most szabályosan ordított és a pólómba kapaszkodva szorított magához. Nem csodálom, hogy nehéz volt ezt kimondania, szegény lányka, meg kéne halnia. Nem! Miért kellene meghalnia? Nem vagyok normális, hogy ezt gondolom. Valami nem stimmel.