Valamikor délután ébredtem fel, lassan este felé már járt a nap. Ez a lány még mindig rajtam feküdt és ettől elég jól megfájdult a hátam meg a derekam. Elfordultam, hogy végre leguruljon róla, de ezzel sikerült felébresztenem.
- Jó reggelt.
Annyira nem jó, hogy leszakad a hátam.
- Neked is, jó reggelt. Amúgy hogy hívnak?
- Fettick Viktória. És téged?
- Emil.
- Milyen Emil?
- Csak ennyi a nevem.
- De furcsa...
Pont te beszélsz?
- Nem kellene hazamenned?
- Már el is küldesz? De gonosz vagy!
- Nem, nem akarlak elküldeni, csak gondoltam már kereshetnek.
Miért magyarázkodom neki?
- Szerintem meg észre se vették, hogy nem vagyok ott.
- Hogy-hogy?
- Elszöktem.
- Miért?
- Mert elegem van az otthoniakból.
- Ezért vannak vágások lábadon, ők tették ezt veled?
- Nem.
Nem értem, ha nem ők tették, de előlük menekül, akkor ki csinálta? És mi adott neki okot, hogy egyáltalán elszökjön otthonról? Minél jobban megismerem annál furcsább.
- Akkor ki volt?
- Én.
- Te?
Ez azért meglepő, miért tesz magával ilyesmit bárki is? Csak fájdalmat okoz és elcsúnyítja a bőrét, pedig neki nagyon gyönyörű.
- De miért? Nem fáj?
- De, fáj...
Megint sírni kezdett. Most mit csináljak vele? Gondolom neki sincs már otthona, mint nekem, mert nem fog visszamenni. Ha nem is keresik a szülők akkor meg, még reménytelenebb dolog őt elküldeni. Viszont itt sem maradhat. Liza kinyír ha befogadom magam mellé, anélkül, hogy megkérdezném róla, de gondolom akkor sem engedné meg, ha rákérdezek. Az nem zavarja, ha más nőkkel is lefekszem, de az csak bántaná a szemét, ha itt élne velem egy. Főleg a múltkori után. De nagyon remélem, hogy az csak egy szófordulat volt és nem szeretett belém. Ha így van akkor muszáj lesz odébb állnom. Mondjuk, lehet, hogy azzal még jobban is járnék, mert ezt a furcsa lánykát nem akarom magára hagyni. Ha Liza kidobna, elmennék vele máshova. Aztán egy nagy robbanásra figyeltem fel. Remélem nem megint az öltönyös figura az...