Yuu Solk

Végighaladtunk a völgyön a sok borzalom közepette, de hiába láttam a fájdalomtól elborult elmével öntudatlanul hörgő embereket és Viktória arcára kiülő undorral kevert félelmet, valahogy nem tudott már izgatni. Érzéketlen lettem az ilyesmivel szemben, mert elvesztettem a valóságot ott, azon a helyen. Most, hogy utolsó perceimet látom magam előtt, visszagondolva azok az évek nagyon megváltoztattak.
A völgy után már nem várt minket semmi, és a semmi alatt tényleg semmit értek, nem a kipusztított tájat. Egyszerűen, ha előre néztem csak egy nagy fehér teret láttam, mindenféle tájékozódási pont nélkül. Nem hittem el, arra gondoltam, hogy már megint szórakoznak velem és elkerültem egy másik helyre, de tévedtem. Hátranéztem és még ott volt a völgy, mellettem pedig Viktória állt ledöbbent képpel. Nem is csodálom, hogy ilyen arckifejezése lett, mert pár lépéssel korábban még egy magasabb dombot láttunk, semmi jele se volt annak. Az érzelmeimre hallgattam és bementem, mert nekem már mindegy volt, inkább az ismeretlen, mint hogy megint elkerüljek az egyik nőhöz a háromból, vagy esetleg egy új helyzettel Lizát kapjam meg negyediknek. De rég láttam őt is... Mindegy, beléptünk... Nem volt táj, se hang, se szag, se bármi, amit érezni lehetne, még a hőmérséklet is olyan volt, ami mindegyikünknek kellemes. Azt se tudom biztosan, hogy gravitáció létezett-e, mert nem éreztem, de súlytalanná sem váltam. Egy nem látható talajon közeledtünk a két igen csak távoli pont felé, de én sosem értem oda, mert megint megjelent a fehér fejű öltönyös, vagy inkább megjelentek. Az egész teret betöltötték, alattam és fölöttem is, egy hadseregnyi lett belőle. Azt a jellegtelen arcszerűségét nem is lehetett kivenni a nagy fehérségben, de így legalább kevésbé volt ijesztő.
- Megint elviszel?
Csak ennyit kérdeztem tőle, bár tudtam, hogy választ nem kapok majd, mégis jobban esett így. Sajnos ez a kérdésem akár kijelentés is lehetett volna. Egyik oldalamon egy sereg angyal, láthatóan dühödt képpel, köztük Zoli, lehajtott, szégyenkező fejjel. A másik felemen rengeteg furcsán kinéző fekete lény sok egykezűvel körbevéve. Egy harmadik irányból pedig növények indái mozogtak össze-vissza és nyilvánvalóan nem egymásra voltak kíváncsiak. Az érdekelt mindenkit, ami vagy inkább, aki az egész közepén foglalt helyet, vagyis én. Hiába nézegettem körbe kérdően és összezavarodva, amint felfogtam a helyzetet, azonnal elfelejtettem józanul gondolkodni és csak álltam egy helyben. Ezt csak súlyosbította, mikor hozzámért az egyik angyal... Akkor még nem sejtettem, mit mondott, képtelen voltam felfogni, de mostanra már rájöttem, hogy a gyere velünk kifejezés benne volt. Akkor viszont nem értettem, egyszerűen elővettem a kaszámat, de az is lehet, hogy végig a kezemben tartottam és belehasítottam a húsába. Nincs mentségem erre, hiszen ott nem befolyásolt senki, egyszerűen elborult az agyam. Mire másodszor próbáltam volna ugyanezt, már indák tekeredtek körém és többen is jöttek lefogni, persze a fekete lények közül mindegyik belém döfött valamit, de megállítottak. Ezek után Zoli jött oda és a homlokomra tette a tenyerét, valahogy olyan megnyugtató és meleg érzés volt, még mindig tisztán emlékszem erre. A következő pillanatban már elájultam valószínűleg, mert utána egy nagy fehér teremben feküdtem. Ennek a teremnek egy ablaka sem volt csak egy nyitott oldala, ezt is aranyozott, vagy lehet, hogy tömör arany rácsok fedtek el. Rájöttem, hogy hol lehetek. Ez a Mennyek börtöne. Egyetlen egyszer hallottam róla egy kósza pletykát, de nem hittem, hogy szükség van egy ilyen helyre itt. Első kézből tapasztaltam meg, mit jelent itt bebörtönözve lenni, de nem szerettem ott, hiába volt luxus a földi társaihoz képest.