Elemésztett, meguntam, hogy árnyékban élek és feladtam. Úgy gondoltam, már nincs semmi értelme, hogy levegőt vegyek. Oly értéktelen és szánalmasan könnyű dolgok miatt, ami másoknak a mindennapok része... Utál a világ, sajnos erre kárhoztattam, ez lett a sorsom. Kivert kutyaként a szobám meleg hidegségében egyetlen barátom csak én legyek, mert Any megért, mindig is tudta mi gondom van. Sosem találkoztunk, mert egy testen osztozunk, de számát se tudom hányszor segített rajtam. Tudta ha fázom, tudta ha bántottak, és mindig leírta mit gondol, ő mesélt nekem este. A könnyes lapokra írt sorokban megtaláltam, mindent. Rózsaszín betűk sokasága volt az én regényem, sorozatom, mangám. Beszélt sok hibáról és sok lehetőségről, de Any sosem tűnt gyengének, nem úgy mint én... Férfi létemre futottam a bajok elől, hagytam, hogy elnyeljen és sötétbe burkoljon, talán ez kellett, talán kellett. Ő lett a támaszom, pedig tudom, mikor eltűnik minden, én írom le a tanácsokat, én vagyok az író és könnyek között rózsaszín folyamot alkotok. Jól megvoltam a magam kis lyukjában, sosem izgatott, ki, mit gondol, legalábbis ezt mondogattam. Aztán egy sötét napon, mikor először próbáltak törődni velem, kirúgták alólam a talajt, elvették Any-t. Csak tömték belém a gyógyszert, mondván úgy jobb lesz nekem, de minden este csak rosszabb lett. Telekönnyeztem az üres lapokat, de nem írtam rájuk. Egyetlen tanácsot sem tudtam adni, elvesztem. Nem válaszolt többé, nem hagyott üzenetet, egyetlen barátom is itt hagyott. Nem kellettem a világnak, már semmit sem éreztem fontosnak. Nyitott ajtajú börtönömbe magam zárkóztam, de mások tartottak ott. Hiány és szomorúság volt a láncom, mik a kádba vezettek. Egy kis víz és a gyógyszerek, megtették a hatást. Pont úgy folyt a csapból, mint ahogy az életem csúszott ki kezeim közül, némán, semmivel sem törődve. Még az utolsó leheletem két kis buborékja is a mélyben hagyott, egyedül, magányosan, remegve a félelemtől, hogy nem látom többé Any-t.