A dátumra már magam sem emlékszem, de évekkel ezelőtt kezdődött ez az egész. Talán a szüleimmel indult el az egész, még mikor általános iskolába jártam. Még a negyedieket taposhattam a szüleim veszekedését hallgatva, de akkor még boldog életet éltem, aztán jöttek a bajok.
Apám egyre többet dolgozott, ami már rég nem jelentett újdonságot akkor sem, így szabad volt a terep. Anyám egy otthon ülő háziasszonyként tengette napjait és sokat szeretett volna velünk lenni, de minket a tévé jobban érdekelt. A magára maradt háziasszony elment dolgozni mikor már nagyobbak lettünk a húgommal. Sajnos hozta magával a bajt is egy másik férfi képében. A viszonyukat mi nem értettük, csak annyit láttunk, hogy mikor apám éjszakára is kimaradt az a férfi nálunk aludt. Persze próbálták titokban tartani, de a folyosóról leselkedtünk.
Veszekedések sora kezdődött meg és minden nap hallgattuk, amit még a tévé sem volt képes elnyomni. A viharos kapcsolatnak aztán vége szakadt melyet életem legsötétebb szakasza követett.
Egy nap anyám kijelentette, hogy elvisz minket és odaköltözünk a férfihoz. Ekkor még mindig kicsik voltunk és nem fogtuk fel mi is következik. Aztán a városba költözvén apánkat fájó szívvel hátrahagyva szembesültünk a felnőttek kíméletlen világával és a városi ridegséggel. Ezt követően apám rendszeresen vitt el minket a régi házunkba, de nem tudtunk mit kezdeni ezzel, nagyon unatkoztunk, főleg a húgom, mert én inkább magamnak való voltam már akkoriban is.
Ritkán látogattuk meg az anyai nagyszülőket, mert haragudtak anyámra a ballépése miatt, persze a másik mamával és papával is kezdetben ez volt a helyzet, de ők megtanulták elfogadni. Keveset voltunk ott de folyton hallgattuk, hogy mekkora hibát követett el az anyám és rendszerint hangos veszekedésbe torkollott és ha ennek hallgatása nem lett volna elég, még az apám újabb barátnőinek és azok gyerekeinek minden, egyáltalán nem szimpatikus dolgát el kellett viselnünk. Mivel a bíróság előírta a minden harmadik hétvégét, így muszáj volt ott lennünk és én egyre kevésbé akartam látni az apámat. Persze a kicsi húgomat még le lehetett venni a lábáról bármivel, ezért ő szeretett oda járni.
Beköltözésünket követően mindketten megszenvedtük a városi iskolát. A faluban nem volt olyan, hogy kiközösítettek valakit vagy verték, de itt sokszor. A tanárok talán tudtak is erről, mégsem tettek ellene. Az osztályomban volt egy nagymenő réteg, pár fiú meg egy lány, akik nem nézték jó szemmel a mi kis egyszerű lelkünket. Különbnek gondolták magukat és ennek hangot is adtak, de leginkább a kezeikkel. Egy nyolcfős elnyomottakból álló fiútársaság része lettem, akiket folyamatosan bántalmaztak. Nem mertem megmondani ezt se a tanároknak, se a szüleimnek, mert féltem. Nem tudom mitől, de úgy gondoltam, hogy csak rontanék a helyzeten.
Az iskolában megaláztatások sora a külvilágban hangos viták vártak. Miközben az apám próbált a rockzene mellé állítani. A húgom ugyan nem hódolt be a stílusnak egyből, ő inkább hetente más zenét hallgatott és ruhát hordott, de nekem egyből megtetszett. Pont passzol az akkori lelki állapotomhoz. 
Mikor már kezdtünk idősödni és a válás emléke is halványult a nagyszülők felismerték, hogy nem jó dolog ezt firtatni mindig és kezdték anyámat visszafogadni, de a stílusom miatt csak még nagyobb céltáblát akasztottam magamra és folyamatos piszkálás és mondhatni gyermeki terror volt az életem az általánosban. Egyre inkább a társadalom szélére űzetve töltöttem napjaimat, miközben rajzokban próbáltam kiélni magam.
Következett a középiskola. Naivan azt hittem újrakezdhetem, de nem. Mondhatni ugyanott folytattam, mivel senki sem szerette a fajtámat. Talán akkor még észre sem vettem, de szinte az első naptól fogva kiközösített lettem.
Visszanézve az akkori rajzaimat, szinte érződött a vágy rajtuk. Mindenhol a vér folyt, izmos, nagydarab, fej nélküli alakokról. Ezt akkoriban még annak tudtam be, hogy nem tudok fejet rajzolni.
Az egyetlen kialakulóban lévő barátságom és megszakadt mikor iskolát váltott. Az otthoni feszültség csökkent, talán csak látszatra, de az iskolai továbbra is nőt.
Félévkor megbuktam négy tantárgyból is, amit alig akartam elmondani, hiszen addig is szinte megöltek a szavaikkal ha rossz jegyeket vittem haza. Persze mint minden nagy testvér én is utat törtem a kicsinek. Amíg én attól féltem, hogy megint megbüntetnek és emiatt nem írtam be a jegyeket az ellenőrzőmbe a hugicám azért üvöltözött a nevelőapámmal, mert nem akarta elengedni bulizni. Ilyen fiatalon is az utcát rótta már. Én be voltam zárkózva a világomba és rajzoltam. Nagyon sokat.
Mire másodikba vagyis tizedikbe mentem már elnyelt a depresszió. Folyton csak néztem magam elé, semmilyen tekintettel és nem tudtam választani. A szaglásom ekkor tűnhetett el. Minden napom utáltam, főleg mikor iskolába kényszerültem. Jobban éreztem magam egyedül a folyosón, persze attól még próbálkoztam, de se szép se népszerű nem lett belőlem. Megmaradtam az osztály "rockerének".
Abban az évben egy újonc tanárt kaptam és félévre világossá vált, hogy egyáltalán nem vagyok neki szimpatikus. Konkrétan kijelentette, hogy az ne akarjon tőle semmit, aki egy bokáig érő láncot hord az oldalán. Legalább is szerettem volna, ha kimondja hangosan is, akkor tudtam volna mire hivatkozni.
A húgom közben sikeres bulin vett rész és az eszével együtt a szüzességét és mindenféle reményét is elvesztette a normális életre. Nem gondolt bele, hogy szükség lenne védekezésre, de nem is hibáztatom, nem kaptunk sosem normális felvilágosítást, de azt hiszem ezek után sosem jutott eszébe már buliba menni.
Az engem körbe vévő tragédiák sora nem javított a jegyeimen, sőt. Addig fajult a helyzet, hogy nem csak félévkor, év végén is megbuktam. Pedig egy külföldi osztálykiránduláson kellett részt vennem. Az az egy hét a pokollal volt egyenlő.
A kiközösítésem és, ahogy ezek esténként piáltak már sok volt. Azokról az üvegekről a húgom jutott eszembe. Akkor szembesültem a ténnyel, hogy senkinek sem hiányzom. Mindenki csak elhanyagol vagy egyenesen utál. A depresszióm miatt nagyon pattanásos lettem, de annyira, hogy az arcomat fel se lehetett volna ismerni nélkülük. Az osztálytársaim utáltak, ráadásul melegnek hittek, mert egy lányhoz sem tudtam közeledni. A szüleim észre se vették hogyan érzek, őket jobban lekötötte a jövőjük építése, a húgom pedig engem hibáztatott. Nekem kellett volna utat mutatnom, de úgy érezte hogy elhanyagoltam és igaza volt. Túlságosan is azzal törődtem, hogy hazaérve valahogy kitöröljem az emlékeimet a napomról, de ez nem volt könnyű és másra sem maradt időm.
A kirándulás végeztével elszabadultak az otthoni indulatok. A húgom terhessége kiderült. Két hónapig tudta rejtegetni, amit nekem már elmondott, de látszott rajta. Végül egy terhességi teszt buktatta le. Hiába rejtette el a szemetes aljára. Ezek után jött a ki az apja kérdés és hívták is a kis tizenhét éves apukát. Újra beköszöntött idehaza a viták és ordibálások korszaka. Egész nap a húgommal veszekedtek aki utána mindig sírva rohant be a szobába és kizárt. Így ottmaradtam kinn védtelen célpontként a szüleim szemében. Jöhetett a hol vannak a jegyeid és társai, ami csak rontott a helyzeten.
Addig fajult, hogy megbuktam. Még több vita. Utáltam már megszólalni is. Egész nap remegtem és mindig a hátam mögé figyeltem, hogy mikor kapok megint egy szentbeszédet, de a nyár viszonylag nyugisan telt. Kissé fellélegezhettem. 
Jöhetett a pótvizsga. Mondanom sem kell, hogy szeretett a tanár ezért megbuktatott. A rákövetkező napi évnyitón képtelen voltam beállni az új osztályom soraiba és az első nap sem mentem be. Majd a másodikon végre beletörődtem és bementem. A folyosó végi terembe tartottam ami pont a régi osztályom terme után volt. Látták hogy közeledem. Mindenki kivonult, hogy kénytelen legyek köztük elmenni és mikor bementem a terem ajtaján hangos gúnynevetésben törtek ki.
Ott volt a fejemben a gondolat: megölöm magam.
Teltek a napok és egyre kevésbé érdekelt bármi. Az iskolába vezető utamon egy hatsávos úton kellett átmennem minden nap, de lassan az sem érdekelt, hogy zöld van-e. Azt tervezgettem, hogyan ölöm meg magam és mikor.
Hónapokig forgolódtam az ágyamban ezzel a gondolattal és szinte csak ez járt a fejemben. Végül az utolsó csepp a pohárba a húgom gyerekének születése lett.
Győzködték, hogy vetesse el, de nem tette, aztán szépen el akarták küldeni árvaházba a gyereket, mert az apa felszívódott. A kicsi ott bömbölt naphosszat a szobánkban míg ők kint vitáztak. Egyszerűen nem bírtam tovább.
Mikor nem voltak otthon a szüleim és a húgom is a gyerekével volt elfoglalva fogtam egy cetlit és búcsúüzenetet hagytam. Aztán elővettem a nemrég vett késkészlet legnagyobb darabját és a konyhában magamba vágtam. Egyenesen a bordáim közé a szívemhez.
A vérem magasra spriccelt míg a földre rogytam és eláztattam mindent. A puffanásra kijött a húgom és az utolsó emlékeimet kaptam meg róla. Az elbénázott öngyilkosságom pont hagyott időt az előttem lelkileg összeomló testvérem arcának látványára. Aztán elsötétült minden és egy óriási sikollyal ért véget szánalmas életem.