Yuu Solk

Próbáltam koncentrálni a feladatra, de valahogy sehogy sem ment, mindig az járt a fejemben hogyan folytathatnám a kísérletemet, hogyan mehetne tovább, mi hiányzik még belőle. Egyszerűen nem akart működni a szerkezet, nem úgy, ahogy én akartam. Az iskola ezért sosem kötött le, főleg mert túl könnyű volt. Nem okozott erőfeszítést nekem, hogy a legjobb lehessek, mármint, ami az osztályzatokat jelenti, ezért más kihívást kerestem magamnak és egy véletlen folytán meg is találtam a megfelelőt. Mikor egy tudományos dokumentumfilmet néztem ráébredtem, hogy a benne tárgyalt kvantumfizika és a több dimenziós világ elmélet, amivel foglalkozni akarok. Emiatt kezdtem elméleteket állítani és a használaton kívüli pincénkben egy gépet építeni. Annak ellenére, hogy nem sok pénzem van ilyenekre, létre tudtam hozni. A probléma azzal van, hogy nem működik, ez pedig annyira izgatja a fantáziámat, hogy nem tudok másra normálisan figyelni. A gyerekjátéknak számító iskolát pedig egyszer el fogom hagyni, ezért minél előbb végeznem kell ezzel a figyelem elterelő dologgal.
A tudósok azzal a problémával szembesültek, hogy a részecske megfigyelése megváltoztatja az állapotát. Én ezt kikerültem, legalább is ez a terv. Ha sikerül olyan helyzetbe hoznom a természetet, vagyis a részecskét, hogy ne tudjon egyértelmű választ adni, vagyis, hogy erre vagy arra halad, akkor meghasad a világ és ennek szemtanúja lehetek. Elvileg a megfigyelő megváltoztatja az állapotát, ezzel pedig két valóság keletkezik. Az egyikben a részecske részecskeként viselkedik a másikban hullámként, ha egyszerre tudom elérni a kettőt, akkor átugorhatok a másik valóságba. Olyan szerkezetet akarok létrehozni, ami választást ad egyik és másik ehetőség közül, vagyis tetszőlegesen ugorhassunk más, párhuzamos dimenzióba. Elképzelni se tudom, milyen lehet, de már közel járok, hogy megnézhessem a saját szememmel.
A szerkezetem meglehetősen kicsi, de nem is kell nagynak lennie. Egy vákuumcsőben pár egyenes vonalban haladó, kettesével összefonódott részecske és a cső menti megfigyelő szerkezetek. Nem is kell több, már csak úgymond zavarba kell hoznom az egyes párokat, hogy elérjem a hatást. Ez még talán a könnyebbik fele, mert nem csak ennyi, vicces is lenne. Sajnos a testem részecskéit egyesével rá kell vennem, hogy kvantumösszefonódott állapotba kerüljenek a zavarba hozott részecskével. Ez pedig átkényszerít engem a másik világba. Már alig várom, kíváncsi vagyok, milyen is lesz, érzek majd valami különbséget? Lehetnek olyan valóságok melyekben annyi a különbség, hogy egy század grammal többet nyomok, de olyanok is, amikben meg se születtem, nincs emberiség, vagy mondjuk szerves élet.
  >  Március tizenöt, hiába van ünnep, most is kísérletezek. A probléma megoldatlan.
  >  Április kettő, újabb előrehaladás, a műszerek szerint 73,1500%-os a kompatibilitásom.
  >  Május egy, elakadtam, kikapcsolódásként leérettségizem.
  >  Június huszonhárom, mindenhol eső, ez eszembe juttatott valamit, a kompatibilitás 81,3259%-ra ugrott.
  >  Június huszonöt, 90,0010%.
  >  Augusztus tíz, 99,8752%, ez már elég az induláshoz, kísérlet tervezett dátuma augusztus tizenkettő.
Ezzel az értékkel már elindulhattam, bár így is veszélyes, mert a súlyomból elvesztek valamennyit a folyamat közben. Véletlenszerűen bármi lehet az, még az agyam egy része is, de ennél az értéknél nem jutok tovább már hónapok óta, hiába változtattam meg bármit.
Augusztus tizenkettő, a kísérlet megkezdődött. Több növényt is rezonanciába hoztam a szerkezetemmel és a folyamatosan eltolt skála miatt egész érdekes végkifejlete lett. Először az ugrás mértékét kicsire állítottam, hogy lássam a dolog mértékét. Az első növénnyel látszólag semmi sem történt, a második kicsit megnőtt, a harmadiknál más alakú levelek jelentek meg, a negyedik kékké vált, az ötödiknél feltekertem a szerkezetet a maximum közelébe és mikor aktiváltam a növény egyszerűen eltűnt, hátrahagyva azt a kevés százaléknyi részecskét. Az utolsó bebizonyította, hogy olyan helyen is landolhatok, ahol nem léteztem addig. A filmekben persze óva intenek a magunkkal való találkozástól, de ez nem is lehetséges, mert nem megyek oda, helyet cserélek vele, magammal.
Mivel nem akartam elveszteni a szerkezetet, egy merész lépésre szántam el magam és a bőröm alá akartam ültetni. Orvost ugyan nem találtam rá, de ez elég egyszerű, hogy otthon magam is elvégezhessem, ezért könyveket bújtam újból.
Augusztus harmincadikán, miután sikeresen magamba ágyaztam, beindítottam. A skála felénél kissé visszábbra állítottam az eltérés mértékét. Az első tapasztalat, hogy a kosz által szürkére festett pincefalam kifehéredett és eltűnt egy bicikli. Mire elindultam a földszint felé, már valaki jött velem szembe. Egy kopasz nő állt előttem tátott szájjal, egyre inkább elmosolyodott, majd nevetni kezdett.
-          Ne haragudj! Csak olyan furcsa vagy így.
Csak álltam értetlenül előtte.
-          Nem gondoltam volna, hogy ez lesz, ha helyet cseréltek.
Szóval ő ismerte az itteni énemet.
-          Kije vagy az itteni énemnek?
-          A húga.
Egy kicsit össze vagyok zavarodva, szóval itt van egy testvérem, aki odaát meg s született, de miért kopasz?
Később rá kellett jönnöm, hogy ebben a világban az embernek egyáltalán nincs testszőrzete, így haja sem. A furcsaságok sora egyre bővült, ahogy az utcán haladtam. Idegenek jöttek velem szembe, űrlények. Elsőre ijedten mentem el mellettük, de szinte egyáltalán nem reagáltak rám, így kissé megnyugodtam. A világunk elképzelése, hogy ők is humanoid alkatúak… egyáltalán nem. Olyasmi kinézetük van, mint a medúzáknak, ráadásul óriásiak, de ezek után is volt még meglepetés. Az épületek sem voltak szokványosak, egy idő után élőnek néztek ki, fáknak, de szinte betegesen magas és vastag törzsek voltak lomb nélkül, mindenféle nyílásokkal. Emellett pedig a fehér, leginkább valami fémből épült még nagyobb felhőkarcolók álltak, mégis megfért egymás mellett a kettő. Ezek a növény házak jobban érdekeltek, ezért kissé sajnáltam mikor egy fehér monstrumba mentünk be. A legnagyobb épület volt a környéken, a belseje pedig ennek megfelelően tágas és hatalmas.
Egy terem bejárata előtt megállt és mutatott, hogy menjek be. Fogalmam sem volt a világ szabályairól, ezért inkább tettem, amit mondtak nekem. Beléptemkor pedig szép meglepetés fogadott. Férfiak és nők, mindegyik különböző, egyáltalán nem a világba illő külsővel, és megszólalt egy hang.
-          Üdvözlöm a térdimenzionális utazókat az itteni rangsorolási rendszer szerinti 98on32k913b-zhi5689g-t dimenzióban, ha még nem tették meg, azonosítsák világukat a terem végi adatbázisból. További jó felfedezést!
Őszintén szólva meglepett, nem számítottam rá, hogy egyáltalán ismerik ezt a dolgot. Ezek szerint valami elosztó szerepet betöltő világba sikerült bekerülnöm. Ennek csak örülök, hisz egy háborús övezet elég rossz lett volna, vagy egy teljesen idegen világ. Talán ez a legjobb, ami történhetett velem, a legjobb hely…
Öt év telt el, mióta visszajöttem a saját világomba, már ideje lenne a Nóbel díjas életemet kissé felrázni és visszamenni az ott élő húgomhoz. Mióta a világom elé tártam a szerkezetemet, nincs nyugtom az újabb és újabb ezzel kapcsolatos felfedetésektől ezért a kikapcsolódás is rám fér. Az a probléma, hogy a haza gomb ugyan megvan a szerkezeten, de az ottani világ nincs így rögzítve, ezért csak remélni tudom, hogy jó helyre megyek.
Kétezer-húsz Újabb kísérlet keretein belül elindultam a már ismerős elosztó helyre, de nem sikerült. Idő közben a testem valamit tehetett a szerkezettel, vagy én voltam pontatlan, de a hely, ahova kerültem egyáltalán nem hasonlított az előzőre. A pincém helyett egy udvar fogadott, tele kráterekkel. A hátam mögül egy hatalmas ordítás, amitől meg is ijedtem.
-          Porszem!
Aztán egy férfinek kinéző furcsaság elkapta a kezem, majd berángatott egy épületbe. A másik világhoz hasonlóan ez is fából volt. A lény pedig valami élő és gép hibrid, de belépve láttam, hogy a rajta lévő gépesített részek végtagpótlások. Zöldes bőre, a lábán egyel több ízület, négy kar és hosszúkás fej a rovarokéhoz hasonló szájszervvel, így néznek ki az itteniek. Egészen bizarr látvány, mikor emberi nyelven beszélnek velem, aztán rá kellett jönnöm, hogy mégsem. A fejemre húztak egy sisakot pár érthetetlen mondat után, aztán már tudtam mit beszélnek. Az első kérdésük, hogy tudós vagyok-e. A válaszom igen volt, hisz hívhatom magam annak. Elkezdtek kutatni, lefogtak és levetkőztettek, majd kitépték belőlem a szerkezetemet, amitől el is ájultam. Ébredésemkor egy pár művégtagot találtam magamon, más ruhákat és a koponyámba épített szerkezetet. Rémülten eszméltem rá, hogy a félelmem valósággá vált és egy olyan helyen vagyok, ahol vadásznak a fajtámra a háborújuk miatt. Egyértelműen tudás kellett nekik, és biztos voltam benne, hogy nem engednek el, talán soha. Kellett nekem pihenésre vágyni…
Pár naponta aztán újabb emberi és kevésbé emberi lények jelentek meg a kórháznak nevezhető helyen, mind ugyanazzal az implantátum sereggel, ami rajtam és bennem is van.
Egy év telt el és rá kellett jönnöm, hogy ez a hely egy csapda, itt sokan egyáltalán nem tartoznak ide, ez az utazók világa, a hozzám hasonló más dimenziókból érkezetteké, de rossz felén állok a dolgoknak. Az őslakók kaptak el, akik a térdimenzionális utazást gyarmatosításra használó hatalmak ellen harcolnak. Sosem gondoltam előtte erre a lehetőségre, az ember bárhol is legyen borzalmasan kapzsi… Mostanra a másik fél már ürügyként használja a hozzánk hasonló fogvatartottakat és ezért küzd. Nevetséges… Pont, mint a világom nagyhatalmai…
Három év telt el, a háború egyre véresebb és véresebb, mégsem változik semmi, a frontok statikusan egyhelyben állnak. Kezdem feleslegesnek érezni magam. Azon gondolkodom, talán egy robotsereg megoldaná a dogokat, hisz már a mozgatómechanikájukhoz szükséges technológia megvan, itt van rajtam is. Egy kis mesterséges tudattal kell felruházni ezeket a végtagokat és meg is lesz talán a megoldás…
Öt év telt el az ötletem óta, most pedig a siker küszöbén állva létrehoztam a mesterséges intelligencia egy primitív változatát, ami már elég volt egy katonának. A problémák csak ez után következtek…
Tíz évvel érkezésem után, pár hozzám hasonló tudóssal együtt fegyvert adtunk az őslakók kezébe, de azok rosszul használták fel… Mivel mi már feleslegessé váltunk, a hatalomtól ittas nép egyszerűen odalökött a megszállók kezei közé, diplomáciai lépésként. A hódítók zavarukban nem tudtak mit tenni, ezért egy ostoba lépés keretein belül végeztek egy őslakos település összes tagjával, puszta véletlenből. A dühödt, sértett nép pedig az általam létrehozott gépekkel válaszolt vissza, teljes káoszba döntve a bolygót. Én pedig menekülési út híján a saját teremtményem keze által haltam meg.