Miután lenyugodtam visszamentem Onhoz, mert épp indultunk valamerre. Azt ugyan megint nem mondta el, hogy merre, de már megszoktam a titokzatosságát. Érthető, hogy rászokott a titkolózásra, hiszen rengeteget kell megtartania.
Erről a botról eszembe jutott valami. Valami, amit még Völkerin mondott. "Bánat, hú, rossz kimondani is. Inkább igyunk egy kis harmatot a levelekről." A levelek hajnalban harmatosak. Ont pedig pont hajnal néven ismerik... Ezt is előre láthatta? Azt hiszem többet kellett volna együtt töltenem Völkerinnel és jobban odafigyelnem a mondanivalójára. Akkor még azt hittem, hogy egyszerűen bolond és össze-vissza beszél, de már tudom, valószínűleg minden egyes betűnek volt valami jelentése, amit kimondott. Bárcsak leírtam volna! Okosabb lennék, ha megfejteném ezeket.
- Indulunk, Raven, gyere!
- Megyek!
Aztán el is indultunk a nagy semmibe, amiről csak On tudta, hogy mit is takar.
- Bocsáss meg, On! nem gondoltam bele a dolgokba.
- Hagyd..! Már el is felejtettem.
Ez gyors volt. pedig általában hosszabb ideig szokott mérges lenni.
- Ott egy nő!
- És?
Pedig megszokhatta volna már On is, hogy Egy nem szól ha csak egy átlag emberről van szó.
- Vörös a haja és valami egyenruha van rajta. Katonai egyenruha! Egy katona.
Katona? Elég messze vagyunk a fronttól, vagy ennyire rossz lenne a helyzet?
- Mondd, hogy nem látsz többet!
- Csak egy van.
Várjunk. Vörös haj és katonai egyenruha, mintha láttam volna már. Megvan, ő Olivia Hikin Okron tábornagyasszony a tűz, a legmagasabb rangú női katona a hadseregben. Egy vörös démon, aki az ellenségeivel való kegyetlenségéről híres, de más emberekkel sem kedvesebb. Vele nem szerettem volna egyhamar találkozni, már kezdek félni. Messze földön hírhedt a kegyetlensége, reméltem, hogy nem kell elé állnom, amíg nem leszek a tizenegyedik, de úgy látszik ez csak hiú ábránd marad.
- Napot, tábornagyasszony!
- On, mi a fenét keresel itt?
- Aranyat?
Erre egy szempillantás alatt On nyakának szegeződött Olivia kardja, a híres lángkard.
- Ne viccelődj velem! Vagy meg akarsz halni?
- Nem most fogok.
On még nem volt ilyen komoly és egyben bunkó is, mióta találkoztunk. Szinte sugárzik róla, hogy magabiztos és nem fél Oliviától. Mondjuk sosem láttam még, hogy félt volna bármitől is, pedig meg lenne rá az oka. Reszketnék most a helyében. Ő viszont nem reszket, sőt most mosolyog és a kezét nyújtja.
- Mit akarsz?
- Amit hoztál nekem.
Elővett a zsebéből egy apró dobozt és elég erősen belecsapta On kezébe.
- Bunkó nőstény.
- Egy!
Már a nézésétől is halálfélelmem van.
- Ne aggódj Raven, nem bánt, csak rondán néz.
- Utállak.
Aztán elvonult. A vörös haja úgy lobogott a szélben, mint a lángnyelvek. Már kezdem érteni, hogy miért tűz a neve. Egy valami viszont nem hagy nyugodni. Miért jött ide? Hiszen ő a front élén van már évek óta. Csak ezért a tárgyért? Különben is, mi ez? Egy egyszerű fekete doboznak tűnik, semmit nem látok rajta, ami ennyire különlegessé tenné. Talán a tartalma lenne az?
- Mi ez a doboz?
- Régi ócskaságnak néz ki.
Most nem értek egyet Eggyel, de az biztos, hogy eléggé kopott már.
- Ez? Titok.
Titok? Ez meg milyen válasz? Biztos megint valami, ami a jövővel kapcsolatos... Valahogy nem szeretem mikor ezekkel kell találkoznom. Tényleg nehéz lehet Onnak, ha most kérdezgetném, hogy miért, akkor ki kellene találnia valami hazugságot. Ezért inkább hagyom, ha titok, akkor annak meg van az oka, a mesére meg nem vagyok kíváncsi. Azért érdekelne, hogy mi is ez...
Egy nap elteltével viszont belefutottunk egy nem várt dologba. Az eső esett, mi pedig nem tehettünk semmit a puszta tájon térdre rogyva a fáradtságtól. A hosszú út végén még találkoztunk Erik Okuronnal a sziklával. Ő egy megrögzött bosszúálló és mindent sérelemnek vesz. A tízek egyetlen tagja, akitől ténylegesen veszélyben lehet az ember élete. Amíg a többi az emberek jólétéért küzd, addig ő egy bűnöző, sorozatgyilkos. Nem lehet tudni ki a következő prédája. A kiszámíthatatlan természete a legnagyobb fegyvere, ráadásul most On kell neki.
Azt hittem On legyőzhetetlen hiszen ismeri a jövőt, de tévedtem. Erik tényleg félelmetes sikeresen térdre kényszerített mind a hármunkat. Már csak egy csoda segíthet rajtunk...
- Az...
Elővette a fekete dobozkát. Egy most biztosan beszólt volna valamit, ha kapna levegőt.
A lángok elborították a csatateret, de már alig látok, minden olyan sötét. A testem ég, de mozdulni már nem bírok. Sötét van és forróság. Valami csípi a szemem és nem kapok levegőt...
- Hé, Raven, ébredj! Ne halj meg te idióta!
- Nyugi, nincs baja. Csak fájni fog.
- Raven!
- Addig sétálok egyet.
Fáj a testem, fáj mindenem. Mi történt?
- Szerencséd volt kölyök.
- Ez a hang... Olivia?
- Az.
És ez? Be van kötve a szemem. Miért? Nagyon fáj!
- Ne piszkáld!
- Raven!
- Semmi baj, Egy. Megmaradok.
Leszámítva, hogy most szinte semmi másra sem tudok figyelni, mint hogy fáj mindenem.
Aztán kaptam egy tippet, hogy hogyan is tájékozódjak addig, amíg a bekötött szemeim begyógyulnak. On szerint, ha tartok magamnál egy kis homokot vagy valami ehhez hasonló anyagot akkor az egyes szemek külön-külön irányításával tudom érzékelni a világot és olyan képet létrehozni a fejemben, mintha látnék. Persze elsőre nem ment ez sem tökéletesen, de belerázódtam pár óra alatt. Jó párszor nekimentem az embereknek, mire rájöttem, hogy a porszemeket milyen távolságban érdemes elhelyeznem. Mondhatom, elég fárasztó dolog folyamatosan mágiát használni. Az viszont, hogy a szemem be van kötve szerintem nem csak azért van. hogy jobban tudjon gyógyulni. Úgy érzem valamit eltitkolnak előlem...
A szabályokat be kell tartani.
A világ elfordul önmagától.
A bölcs következő részében: A legfőbb tabu.
Ezt vajon kijavíthatja valaha?
