Yuu Solk

Láttam Viktória szemében a félelmet. Nem is hibáztatom, ez a helyzet engem is megrémítene, ha nem én lennék benne, de így nem is tudom igazából mit érzek. Keveredik bennem a félelem, a düh, a fájdalom és a szomorú elkeseredettség is. Szörnyeteggé váltam, de ezt csak magamnak köszönhetem, hiába is hárítanám másra, viszont nem viselkedhetek úgy, mert az már azt jelentené, hogy feladtam. Engem viszont nem ilyen egyszerű megtörni. Ezért kell most tovább haladni, ha már mást nem is, a földet visszaállítom olyanra, amilyen régen volt. Mire a gondolataimból feleszméltem már el is indultunk, az alig a csípőmig érő kis angyallal, valahova. Nem tudom hova mert nem figyeltem, de megkérdezni se tudom már, azt hiszem ez problémás lesz így. Túlmentünk az éppen terjeszkedő növényzet határán és ismerősen szörnyű látvány tárult a szemünk elé. Amerre csak elláttam a völgyben, mindenhol kátrányos gödrök voltak, bennük emberek, akik nem képesek kiszabadulni. A sikolyok, nyöszörgések és elkeseredett sóhajok, már ismerősek voltak a fülemnek. Nem akartam ezeket tapasztalni többet, de mégis kellett. Hiába felejtettem volna el szívesen a rothadó hús bűzét, erre nem volt lehetőségem. Innét már nincs visszaút, el kell űznöm ezeket a helyükre, vissza oda, ahonnét jöttek. Még szerencse, hogy Viktória itt van velem és nem egyedül vagyok valahol, mert lehet, hogy már meghaltam volna. Az biztos, hogy ha nem tévednek arra, akkor már a saját elmém játéka lennék, mint egy lelketlen báb.
- Emil, ott van. Ezeket kell lerombolnunk.
Elmutatott a völgyön túlra. Akkor láttam meg azt, ami az egész katasztrófát beindította, a tornyot. Hirtelen eszembe jutott Viki, ahogy még a padon lógatta az orrát az esőben. Ez a torony emlékeket idéz bennem. Bevillant a pillanatok sokasága, mikor a patások elől kellett menekülni.
Mire feleszméltem, megint a fába zárva találtam magam, de most Viktória is bent volt velem. Ilyen nincs, most komolyan meg kell halnia a szemem láttára? Ezt direkt csinálod igaz? Utállak, Isten. Neki is szenvedni kell, igaz? Áh, miért is beszélek? Tényleg, így most már tudok vele beszélni, talán mégsem annyira borzalmas ez a dolog.
- Viktória!
- Emil? Hol vagyok? Mi ez?
- Bennem. Valahogy visszaalakultam és most itt vagy bent.
Sírt és közben minden felé tapogatni kezdett, mert nem szokott még hozzá a szeme ehhez a sötétséghez. Így mozogni nem, de beszélni legalább tudtam. Ha már így kell leélnem az életem és látnom kell a szerelmem meghalni, akkor már hadd búcsúzzak tőle egy csókkal. Aztán megyek utána én is...