A lázadóktól hétről hétre többször jön valaki az ablakom alá, hogy jelentést vigyen. Mivel tudok minden lépéséről, így játszhatom a kettős ügynököt a Lohra-nak...
- Chol, gó áránivo, ratY nn weinqnolk rikem mm kusafeű. (Chol, képzeld, van egy beépített emberem a lázadóknál.)
Mikor ezt suttogta a fülembe megállt a szívem és izzadni kezdtem. Egy ebéd közepén viszont nem viselkedhetek feltűnően, így próbáltam normálisan tovább enni. Aztán egy félreeső helyen, nagyjából egy óra múlva beszélgetni kezdtünk.
- eszkleréim, fenit mm safeűih döteiv orek kéflásztredin. ném enrativY... (Tudom, hogy a lázadóknak jelentesz minden héten. Rossz voltál...)
A félelemtől még gondolkodni se tudtam, itt a vége? meghalok?
- vel biahol totensze. (Próbára foglak tenni.)
- biahol? (Próbára?)
- cájdrán ixégy wozatuitim, ivholim itlénen, ejuih mm ttylásztredin bollnoniv. (Miután megbüntettelek, megmutathatod nekem, kinek az oldalán állsz.)
- jalt mm kalenodin ttylásztredin bollnonim Lohraem. (Az ön oldalán állok Úrnőm.)
- nif hiku! (Ez kevés!)
Úgy néztem rá, mint egy szigorú anyára, kisgyereknek éreztem magam. Kegyelemért könyörögtem volna, de biztosan nem hatott volna, se ő se a pap nem ismer könyörületet.
- eliv hévi dotokenoiv zolk mm jev. (Szerintem nincs szükséged arra a lábra.)
- drán? (Tessék?)
Aztán már jött is a csontig hatoló fájdalom, az oly ismerős és félt érzés, melyet soha többé nem akartam látni. A látvány egyáltalán nem volt olyan, mint a valóság. A lábam karokat növesztett és elkezdte leszakítani magát, de a testem nem mozdult meg, hiába ordítottam a fájdalomtól. Mintha önszántamból váltam volna meg a végtagtól, mintha akartam volna, mintha én tettem volna. A csontom törött és ömlött a vér, a két kis kar pedig visszanőtt a letépett lábamba, majd hirtelen a helyén volt. Aztán megint kezdte, a borzalmas kínzást, mitől a Lohra szája mosolyra görbült. Láttam az élvezetet a szemében, amit a kínfájdalomtól ittas üvöltésem és a testem rángásának látványa okozott.
- Holnaptól nekem is jelentesz.
