- Emma!
Üvöltöttem torkom szakadtából, de megint csak egy képzelt világban találtam magam. Mikor lesz már vége?
- Engedj ki!
Sorra törtem át az egyre másra jövő illúziókat és közeledtem a kaszámmal a rácsok felé.
- Ölj, ölj, ölj!
Az arc nélküli egyre kevésbé poénos.
- Már nem vicces, találj ki valami újat!
Csak tudnám, hogy a rácsok egyáltalán valóságosak-e, egyáltalán hol vagyok. Egyszer már eljátszotta velem ezt, talán azóta sem voltam megint lent. Már egyszerűen nem értek semmit. Mi a valós, mi nem az?
- Csak nem belekeveredtél, Emil?
Nagyon viccesek vagytok ma.
- Engedj ki!
Már nem tudom mit mondhatnék, mit tehetnék, hogyan szabadulhatnék.
- Tudod, hogy megváltozott a büntetés? A kis Viktóriádnak le fogják vágni a végtagjait és totemet csinálnak belőle.
- Mi?
Ezt nem, ez... ez nem, nem, nem lehet, nem tehetik.
- Nem kell itt maradnod, de végig fogod nézni.
- Mi? Ne... ne...
- Pedig itt van tessék.
A vigyor kiült az arcára aztán egy új vízió következett.
Viktóriát lebilincselték egy asztalhoz és elkezdték darabolni. Tőből levágták a két lábát majd a két kezét is. A vér és a sikolyai elborzasztottak. Úgy üvöltöttem, hogy vért köhögtem fel. Hiába nem valós, mindent úgy éreztem. Ennek nem lesz vége soha. Meg kell ölnöm magam. Valahogy.