A valóságban felébredve egyből azt tettem. A kaszát magam felé fordítottam és átdőftem a testem. A kín valami leírhatatlan volt, minden porcikám kiáltott a másikért, az égető érzéstől nemhogy megmozdulni, de még megszólalni sem tudtam.
- Hé!
Egyszerre ordítottak fel, kiabálták kérdően, hogy mit csinálok. Nem érdekelt, nem tehetek már semmit, nem fogom a végtelenségig nézni, amit vele és velem művelnek. Túl emberi vagyok már, nem bírom elviselni... Ezt kapom érte... 
Az ájulásból felébredve egy asztalhoz kötözve találtam magam. Ismét egy képzelgés. Aztán láttam, hogy az átdöfött testem nem vérzik, viszont elkezdték darabolni a testem és azokból a részekből viszont ömlött. A csuklómmal kezdték.
- Azt mondta, hogy nem hagyhatunk téged így tovább. Levágjuk a végtagjaidat, hogy ne szúrhasd át a fejedet. Ha tönkremegy az agyad, akkor nem tudsz tovább szenvedni.
Már nem hiszem el. Ez is illúzió, hiába fáj, hiába érzem úgy magam, mint egy horrorfilmben. Nem, ez nem a valóság, sosem volt az. Most is valahol fenn vagyok a mennyben és alszom, unatkozom, kitalálom az egészet. Nem, nem valóság. Mért fáj ennyire?
- Hagyd abba!
Ordítottam velük, mert mind a ketten látszódtak, de hiába, Emma is, de szerintem még az arc nélküli is mosolygott, szinte kiröhögtek. Gyűlölöm a világot, miért kellett angyallá válnom? Miért nem élvezhettem a mennyet, mint a többi lélek? Miért kell itt elvéreznem ezen az asztalon? Miért, miért, miért? Annyira fáj! Viktória! Hol a kedvesem? Hol van, hol, akit szeretek? Miért, mi történik, miért? Miért?
- Bűnhődj, gyilkos!
Gyilkos? Ki, mi? Mért darabolnak fel? Miért fáj? Mi történik? Ő hol van, hol? Hol van Viktória? Viktória! Miért fáj?!

Megbomlott elmém már soha többé nem érzett semmit, csak magányt és végül én is totemmé váltam, a magány totemévé. 

VÉGE