Yuu Solk

Eji csak ment előlem végig az úton, nem sejtve, hogy a bokorban lapuluk. Csak a következő napokra tudtam gondolni, de ő elterelte a figyelmem hirtelen feltűnésével. 
- Ideje lenne indulnunk.
Igaza volt, nem feküdhettünk itt a végtelenségig. Már nincs messze a célom, Eji ide vagy oda. Egy hogy örülne ennek, végre elérem amiért indultam. Egy.
- Te meg miért sírsz?
- Semmi, menjünk.
Kicsivel később már újra a napok bűvöletébe esve mentem egy másik erdőrészbe.
- Egyébként, miért megyünk mindig a legközelebbi erdőbe?
- Él itt valaki.
Völkerinre gondolhat?
- Már találkoztatok.
Nem tudom mégis hogyan tudta meg Bánat Völkerin mostani helyét, de örülök a hibbant nőszemélynek.
- Völkerin!
A hatalmas ordításra az összes közelben lévő állat elmenekült, de még a fák levelei is bele remegtek. 
- Szia kicsi, hol a törpe barátod?
Mit is várhattam volna tőle... Persze, hogy a semmiből bukkan elő, aztán egyből beszélni kezd. Akár meg is ijedhettem volna, de tudtam, hogy minden furcsaságra fel kell készülnöm. Aztán nagy lihegés és összeesések jártak a nyomában, a tanítványok.
- Látom nem változtál.
Ezt akár én is mondhattam volna, egy éve ugyanígy néztek ki az akkoriak, mikor találkoztunk. 
- Tudod hogy van ez, az életed a természet árnyékában éled. 
Ha ő a természet akkor ez meg is értem.
- Hívd a többieket!
Bánat úgy adott neki utasítást, mintha a főnöke lenne. Erre pedig egy szó nélkül reagált. Vagyis... valami olyasmi. Nekidőlt egy fának, mintha pihenne, de még sosem láttam tőle ilyet. Amíg vele voltam mindig mozgott, szerintem nem is aludt el este.
- Szépek ma a levelek, szép magasan vannak.
A magassal talán a hegyre akart utalni, de akkor a levél mi akart lenni? Bánat csak várt, nem szólt.
- Hogyan hívod ide őket?
Hátha kapok valami értelmes választ.
- Tudod hogyan, hiszen látod.
Persze. Mit is vártam?
- Olyan hideget érzek, talán víz van a közelben.
Na jó, inkább később fejtegetem meg a mondatit. Nem is érem a tanítványai, hogy tudják kibogozni ezt a borzalmat, amit beszédnek hív.
Egy nagydarab férfi közelített felém. Aztán harsányan egy színházi énekes hangján köszöntött.
- Raven Korkiza a mester tetováló!
Majd ledobálta magáról a ruhákat, szinte pucérra vetkőzve és hatalmas izmos testét ölelőre formálta.
- Had adjak egy gigászi, "mindent bele" ölelést a drága újoncunknak!
Gondoltam, miért ne, de megbántam. Igaz, hogy nem érzem ahogy a bőrömhöz ér, de szinte megfojtott azzal az öleléssel.
- Had nézzelek, ifjú barátom! Mutasd nekem miért vagy te mester tetováló!
Mikor vetkőztetni kezdett már sok volt. Inkább elmentem előle.
- Hagyjon!
Erre bánat is.
- Kefri, mit szól majd a nővéred?
Erre egyből abbahagyta. Fél a nővérétől? Végül is Olivia elég ijesztő tud lenni. Aztán Kratos is felbukkant.
- Üdv!
Vicces volt látni, ahogy vigyáz állásban teleportálgat pár métereket, hogy elkerülje Kefrit. Ez az ember miért ölelget mindenkit? 
- Ő... izé... sziasztok.
Ez a halk hang egy fa mögül hangzott el, elég halkan egy félénk lánytól.
- Ne félj, Katácska! Ők a társaim és a tanítványaik. Gyere elő!
Szóval Kata. Már azt hittem, hogy Linalin Hutey, de csak egy tanítvány. Furcsa, hogy ennek a hústoronynak ilyen kis szégyellős, félénk tanítványa van, biztos még újonc. 
- Khmm, Raven, hallottam, hogy találkoztál Erikkel.
Aztán Olivia is befutott, mielőtt válaszolhattam volna.
- Ja, a kölyök leverte.
- Legyőzte? Gratulálok! 
Aztán megint felém közeledett, de egy hatalmas puffanással a földön kötött ki.
- Ezt meg mért kaptam, nővérem?
- Maradj nyugton!
Olivia mögött két katona állt, akik szerintem nem a testőrei, hiszen elég veszélyes magában is. Az egyik egy kisebb hosszú hajú férfi, a másik pedig egy medve méretű nagydarab.
- Fagy.
Olivia szinte érezhető undorral monda. Valóban érezhető volt, ahogy hűl a levegő, Eskrafon Yeki közeleg. Aztán hirtelen On is megjelent.
- Csá.
- Ez aztán köszönés.
Egyszer szól bele Bánat, de akkor se valami kedveset...
- Üdvözletem Lángok királynője.
Yeki szavaiból ugyanúgy áradt a gúny és az undor, mint Oliviáéból, biztosan utálják egymást, nem is csoda, két ellentétes mágia. A következő befutó pedig az volt, akit leginkább vártam, akit még nem láttam eddig, Linalin Hutey. Ő viszont meg se szólalt, csak csendben idesétált mellém, ezért kissé csalódtam. Még a hangját sem hallhatom.
- És Linda az utolsó.
- Ezt vegyem célzásnak, On?
- Majd az úton megvitatjátok. Induljunk!
Valamiért Bánat úgy parancsolgat nekik, mint a főnökük, mindenki elindult, amint mondta.
Mikor elértük a határt, kissé elkezdtem aggódni. Igaz, hogy nekünk van tíz nagy erejű mágusunk, de mi lesz ha nekik valami erősebb fegyverük van? Ha mondjuk a mágiánk nem működik ellenük? Aztán megpillantottam a sereget, már vártak ránk.
- Kefr, Linalin.
Bánat utasításaira használni kezdték a mágiájukat, már értettem hogyan ijesztünk a xerxsesiekre. Egyszerre nehéz eső hullott mindenfelé, csak felettünk nem, de ez Kefri érdeme. Láttam, hogy a katonák elnehezednek ettől a víztől, és túl ijedtek, hogy nekünk rohanjanak. A pajzs ugyanis egyre nagyobb és nagyobb lett, nem csodálom, hogy így hívják. Ez a férfi képes volt magasabbra növelni a testét a fáknál. A hangja bemélyült és egyre csak hatalmasabb lett, miközben arany színben ragyogott. Az eső egyre durvábban esett, de mi semmit sem éreztünk ebből, hiszen az ötven emberből álló csapatunkat teljesen lefedte a lassan hegy méretű óriás. Bámulatos látványt nyújtott, mikor már nem láttuk a felsőtestét a felhőktől. Aztán a gigantikus ember elüvöltötte magát, mire az összes még harcolni merő katona sikoltva menekült el. Az égből a gigászi kezek rátámaszkodtak a hegyre, mutatva nekünk az utat. 

A beavatás megtörténik,
de tanítványok nélkül.
A bölcs következő részében: Én
A hegy tartogathat ennél nagyobb meglepetést?