Csak egyetlen szó jut eszembe akkoriból. Hiány. Milyen szép is, azóta ez az érzés… Barátok, család és sikerek hiánya, ami minden napjaimat körüllengve a világot jelentette nekem. Ezért megfogadtam magamnak, hogy egyszer feltörök a nagyok közé és megmutatom a világnak, mit nevelt belőlem. Kezdetnek nem kellett semmi más, mint kapcsolatok, olyan barátok, akik közvetve vagy közvetlenül valami hasznos területen voltak. Bármi megtette, mely kicsit is előbbre juttatott, orvos, pék, szállodaigazgató… csak tudniuk kellett a nevem, ennyi elég volt. Aztán egy fix filozófia is kellett. a szeretet nélküli felnövésnek az a hátránya, hogy könnyen negatívvá tesz, de nem gond, ez vagyok én. Az, aki sötétből a sötétbe tart, de nem érdekli. Vicces ilyen sorokat írni a történtek után, talán most jobban ismerem magam, mint előtte.
Az ideológia a következő, nem elég filozofálni az életről és azt aszerint látni, de le is kell írni, hogy mindenki tudhassa. Nem voltak nagy dolgok az ebből készült könyvben, alloniak eltávolítása, válság kezelése, népünk egyesítése és ehhez hasonló dolgok. Természetesen ezeket jól ki is fejtettem a közérthetőség kedvéért. Meg is hozta az eredményt. Az ismerettség által befektetett pénz sokszorosa jutott a zsebükbe így ők is és én is boldog lehettem. A könyvem híre rengeted fiatalt csábított az olvasásra, sok radikálist is. Ez viszont nem volt elég. Jöhetett a politika.
Ez már kissé keményebb dolognak ígérkezett, végül mégsem lett az. Ugyan nem a véletlen műve, de a pártom nagy népszerűségnek örvendett. Kis idő múlva pedig Alo vezetőjévé váltam és szembe kerültem az általam legyőzhetetlennek hitt törvényhegyekkel, de meglepően egyszerű volt Alo igazságain változtatni. Sok munka volt, de mindig van kiskapu, amit meg is találtunk és ez vezetett az igazi utam kapujához.
A népemet már kellően hergeltem, hogy beleegyezzenek egy radikális lépésbe, mely az alloniak összetömörítése. Rosszul hangzott már akkor is, de most sem jobb. Fiatalon viszont nem izgatott a dolog, futottam előre a célig. Ezért saját országomból lecsippentve kialakítottam Allon-t, a félbáb állam, ami a csürhét ellátta, mi pedig megszabadultunk a terhüktől. Ettől kezdve pedig az aloi ember vagy imádott vagy utált engem. A fő gondot megoldva megengedtem a kitelepített alloniaknak hogy a határ mentén vendégmunkát vállaljanak, de lakhatást nem kaptak. Így az amúgy is iparvidéknek számító keleti határ felvirágzott az olcsó munkaerőtől. Alo ezzel két év alatt talpra állt és fejlődött. Ezzel kész is az alappillér. Szinte túl egyszerű.
Az országot kipipálva más államokra tekintettem és a határon túl élő fiainkra, lányainkra néztem. Figyelmemet feléjük irányítva rájöttem az utam ki lett kövezve, sehol egy buktató. Ugyanis tény, hogy akkoriban a külföldön élők nagy része szeretett volna közösködni az anyaországgal. Én pedig nem voltam ennek akadály… Pedig itt abba kellett volna hagynom.
Külföldi politikai nyomás ellenére sem hagytam fel a tervemmel és pár hónap alatt elnyeltem a környező országokat. Még lett volna esély megállásra, de nem, nekem a nehezebb út kellett. A bukás irányába indultam. Akkor még senki sem látta előre, legfeljebb elődök példáival dobálózhattak.
Öt év alatt egy kontinenest, tíz alatt még hármat kebeleztem be. A techológia csak úgy rohant, egyre másra jöttek ki a fejlettebb eszközök a frontra majd a belső területekre is. Nagyon érdekes, de nem voltak belviszályok, kevés volt a nem megértő emberek tábora. Uraltam a világot. Legyőzhetetlenné váltam, de már tudom mekkorát tévedtem. Húsz év alatt elértem azt, ami addig senkinek sem sikerült és hatalomra kerülésemet követően a Föld egyeduralkodója lettem, de már csak sóvárgok ezen élet után.
Két éve meglátogattak minket a híres, hírhed űrlények, amiket már annyi sci-fi leírt. Nagyon valószínű, hogy annyira tartottak minket, mint mi egy hangyát hadseregeinkkel szemben. A pusztulás nem is volt kérdés, az a kőzet kellett nekik, amin éltünk. Végül egy ketrecbe kerültem. Néhányunkat megtartottak, de rajtam kívül már senki sem él, öngyilkosság, fertőzés és ki tudja még mi miatt.
Egyetlen társam a hiány viszont a mai napig nem hagyott el, pedig itt vagyok, a ketrecen egy tábla, ami olyan lehet, mint egy zsiráf vagy majom rácsain függő felirat, és mutogatnak rám…