Yuu Solk

Másnap reggel már valami, mintha derengett volna.
- Na, milyen?
A kasza fogása ismerős volt és, amint a levegőbe emelkedtem már jöttek a mozdulatok maguktól, úgy látszik a testem még emlékszik minden tudásra. A lendítések és mozdulatsorok úgy jöttek elő, mintha valami harcművészetet gyakorolnék, az izmaim maguktól húzódtak össze és védték ki a váratlan támadást, amit Viktória intézett felém.
- Ez közel volt.
- Még szép, mindig ezt csinálod. Ki tudnálak nyírni ezért. Így rám hozni a frászt. Te eszetlen, te... Már azt hittem megsérülsz.
Csak tudnám, hogy akkor minek támadott meg így.
- Te támadtál...
- Kíváncsi voltam, hogy már emlékszel-e a dolgokra, mert olyan jól ment. Azt hittem már visszatértek az emlékeid.
- A testem magától mozdult, sajnos. Még mindig nem tudok semmit arról a tíz évről. Néhány érzés kezd visszajönni, de elég homályos minden.
Sosem gondoltam volna, hogy ebbe a helyzetbe kerülök, de szeretném hinni, hogy valóság, és nem megint az elmémmel való szórakozás eredménye ez a világ. Nagyon furcsa mikor az ember érzésekre emlékszik. Ember... nem is vagyok ember. Ez most tényleg valós?
- Az jó, már haladás. Na! Akkor menjünk el ebédelni valahova.
- Hova?
- Nem tudom, hogy jó ötlet-e egy itteni étterem, lehet hogy valami európai kaja kellene neked. Vagy, tudom már!
Aztán a mondat befejezetlen maradt és elráncigált egy japán étterembe. Mármint egy olyanba, ami a tradicionális ételekre specializálódott. 
- Na, eszedbe jutott már valami?
- Nem, semmi.
Még az ízek sem ismerősek...
- Pedig itt eszünk már évek óta.
Csalódott volt, de nem tudom mit hitt, eddig se jött vissza semmi. Egy ilyen hirtelen dolog nem juttatja eszembe a dolgokat.