Yuu Solk

Az erdő embere már nem mozdul, mi pedig úton vagyunk a csorda előtt. Remélem ma találni fogunk egy biztonságos helyet.
- Emil, ez nagyon fáj.
- Tudom, de bírd ki.
Ilyenkor sajnálom, de amikor a lábán lévő sebeket feszítette szét inkább felpofoztam volna. Jó lenne, ha elmondaná már, hogy miért csinálja, mert így csak egyre dühösebb leszek. Régen sokkal türelmesebb voltam... Mióta itt vagyok valamiért sokkal türelmetlenebbé váltam.
- Tegyél le!
- Nem lehet, ha leteszlek, újra találkozunk majd azokkal a lényekkel.
- De nagyon fáj.
- Bírd ki. Hidd el nekem se öröm, hogy cipeljelek.
Már csak nyöszörgött és megint potyogtak a könnyei. Nagyon sokat sír. Valami nagy baj van ezzel a csajjal.
- Te ismered az erdő emberét?
Nem szól, csak sír.
- Mi ő egyáltalán? Eddig úgy tudtam, hogy csak angyalok és a pokol teremtményei léteznek.
Még mindig nem válaszolt csak sírt és sírt. Idegesítő, de nem tehetek ellene. Mit csináljak, hogy végre megnyíljon?
Ne... Már megint odakapott a combjához... Nagyon jó... Remélem a vér szagot követik...
- Most már jobb?
- Kicsit.
- Miért csinálod ezt.
- Hosszú.
- Egy ideig ketten leszünk, mondd csak nyugodtan.
- Nem akarom.
Nem lesz ez olyan egyszerű, mint gondoltam, túlságosan is bezárkózott a világába. Vagy valami ilyesmi. Ezt még Lizától hallottam, ő magyarázta el egyszer a jelentését.
Az út további részén nem szóltunk egymáshoz. Repültem, amíg tudtam, aztán leszálltam és megint hallgathattam, hogy mennyire fáj neki. Nem is csodálom, nekem is fájna. Már fogalmam sincs, hol lehetünk. Annyi biztos, hogy egy hegyes, völgyes, erdős területen, de melyik ország azt már nem tudom eldönteni. Valószínűleg nem dél felé haladunk, mert a hőmérséklet nem akar változni.