Yuu Solk

Csak vergődtem a pajzson belül, mert a testem egyik felét nem tudtam rendesen irányítani a másik pedig felgyulladt és beborította lángokkal az egész helyet. Az egész aszfaltdarab olvadni kezdett alattam és beleragadtam szépen lassan, mire Éne összeszedte magát. Az éjszaka sötétjében a vörösre izzasztott gömb úgy világított, mint egy lámpa, így elég feltűnő volt azoknak, akik látják az árnyvilágot, aztán valaki betörte. A pajzs teljesen leomlott és nem tudtam újra felhúzni. Az éjszakában kirajzolódó alak Ibo-é volt, de ahelyett, hogy megtámadott volna vagy bármi, ő csak ott állt és bámult rám. Mivel a lángjaim a meglepettségtől elapadtak, belefagytam az aszfaltba és nem tudtam elmozdulni, talán ez volt a szerencsém, ami miatt nem kaptam jó pár pofont Ibo-tól. 
- Miért jöttél ide?
Erre a kérdésre csak egy valamit tudtam válaszolni.
- Téged kerestelek.
Talán a meglepettsége vagy a furcsaságom miatt, de nem reagált semmi, ehelyett bement a palotába és otthagyott a kapu elé rögzítve. Utáltam magam a hibám miatt, önkényesen csapdába ejtettem magam... Nagyon feldühített a dolog, de nem tudtam kiélni magam mert Éne közbeszólt.
* Kérlek bocsáss meg! Kérlek! Nem akartam, én tényleg nem...
A hosszú ideig tartó keserű monológját végighallgattam és közben azon gondolkodtam hogyan szabadulhatnék meg, mert az nem megoldás, hogy ugyanazt teszem, mint az előbb. Csak koncentrált hővel lehetne a lábaimat elvenni a börtönükből, de a pajzs leeresztésével egyből szilárdulni kezdene az anyag, így nem jutnék ki. Csak úgy szabadulhatok meg ha a lábaimat itt hagyom. Erre a következtetésre jutottam, miután észrevettem, hogy kezdenek elhalni a második nap után. Mivel fényt eszünk így a testünk sötétséget ürít, ennyi idő után pedig nem voltam képes tartani és magam alá piszkítottam egy sötét foltot. Ibo ebben a szánalmas állapotomban látogatott meg, hogy újra megkérdezze miért jöttem hozzá. Én pedig elmondtam neki.
- Szeretném összegyűjteni a félárnyakat, hogy szembeszállhassak a tábornokokkal.
Szerintem ő is tudta, hogy ez csak féligazság, mégsem próbált semmit sem tenni, csak némán elsétált, mint legutóbb és otthagyott egy újabb napra. Mikor ismét felbukkant a lábaim már térdtől lefelé elhaltak és csak a jóindulat tartott talpon, ő pedig újra megkérdezte...