Yuu Solk

Tomi az egyik első tagja a nyomornegyedemnek, már nagyon régen ismerem. Az ő története is ott kezdődött, mint az enyém. Ugyan nem a származása miatt, de ugyanúgy elzavarták a falujából és utcagyerekké vált.
Még a kezdetekben találkoztam vele, nagyjából két évvel ezelőtt. Szánalmas látványt nyújtott, ahogy a szakadt koszos ruháiban az orrát a földig lógatta le. Némán állt az utcában, de minden nap ugyanabban az időpontban és ez kezdett egy kicsit idegessé tenni. Szinte már az ember szemét szúrta, ahogy az éhes szemeivel bámult. Aztán egyik nap megelégeltem ezt.
Még ma is emlékszem erre. Odamentem hozzá és adtam neki enni.
- Tessék.
Csak nézett rám értetlen szemekkel, én pedig olyan ideges voltam, szinte a szájába tömtem volna.
- Éhes vagy. Nem?
Egy szót sem szólva bámult a kenyérre aztán elvette a kezemből. Teljesen úgy viselkedett, mint egy utcagyerek, nem szólt semmit, csak tömte a fejét.
- Illik megköszönni, ha már kaptál valamit.
Tele szájjal próbált szólni valamit, de értettem. 
- Talán nyald le előtte.
Nagyot nyelt, aztán mondta.
- Köszönöm, uram!
- Helyes. Jól sejtem fiú, hogy nincs hova hazamenned?
Ismét semmi válasz, csak pár másodpercre rá.
- Jól.
A szűkszavúság is elég jellemző, az ilyen gyerekekre, tudom, mert én is közéjük tartoztam.
A vége aztán az lett, hogy befogadtam és már nem nekem kellett házimunkát végeznem, nagyrészt. kissé nehezebb volt megélnünk, de jobban figyelhettem a körülöttem zajló dolgokra. Igazából Tomi volt talán az, aki elindította bennem az ötletet erre a nyomornegyedre. Elég jól be is vált, hiszen anyagi bajaim már nincsenek és jó érzés segíteni a sorstársaimat is.