"Gyere Emil, menjünk" hallatszott, de már nem is tudom egyáltalán hogyan jutottunk ki a kórházból. Azt vettem észre, hogy odakint sétálunk, egymás kezét fogva. Nem éreztem azt hogy ő is olyan szenvedéllyel szeretne, mint ahogy én őt. Kéz a kézben nagyon kellemes, érzem a teste melegét és ettől még jobban szeretem, ő viszont olyan mintha tíz éve történt volna ez vele. Tényleg megöregedtünk...Olyan mintha egy idegen beszélne hozzám mikor rá nézek. Viszont nem tehetek ellene, bele kell szoknom az életünkbe, hátha emlékszem majd.
- Tudod, nagyon sok szép emlékünk van, ami most be kell pótolnunk.
Kedvem lenne sírni, úgy érzem magam, mint aki valami fontosat vesztett el. Persze az emlékek fontosak, de ez... összetöri a lelkemet.
- Beesteledett, el jössz velem haza?
- Megyek.
Talán majd eszembe jut valami, de, ahogy a szemébe néztem máson sem járt az eszem, mint a testén. Akartam, mindennél jobban, mint még sose. A vér egyre csak a lábam közé áramlott, ahogy az ágyunkat megláttam, így nem tudtam gondolkodni. Minden porcikám a gyönyörű testre koncentrált és nem tagadtam meg magamtól. Odabújtam hozzá és simogatni kezdtem. Először lassan, gyengéden a hátát, majd a fenekéhez tévedtem és már gyorsabban vettem a levegőt.
- Mi az szívem?
Nem törődtem a kérdéssel. Elkezdtem csókolgatni a nyakát és haladtam felfelé, majd a szájához értem, eddigre már ő is szaporábban vette a levegőt. Csókolni kezdtem ő pedig visszacsókolt. Simogattuk egymást, miközben levettük a ruhát a másikról és szépen lassan meztelenek lettünk. A teste még mindig olyan, mint régen, a bőre selymes és lágy, jó lenne beleharapni. Szinte éreztem, ahogy a vér a lábam közé áramlik, a testem bizsergett. Isteni érzés volt, ahogy a gyakorlott kezek tudták a gyenge pontjaimat és mindig betaláltak a legizgatóbb helyre. Nem is kellett sok, hogy aztán elmenjek ettől és felfrissülve, mégis fáradtan rogyjak rá Viktória melleire.
