Yuu Solk

Nem számítottam erre, de nagyon úgy néz ki, hogy nem én voltam az elindítója. Legalább is szeretném azt hinni, hogy ha nem csak nekem jelenik meg ez a furcsa valami, akkor nem én tettem ezt. Talán túl sokat várok, de ha már végtelen az életem azt szeretném boldogan tölteni. Ölj! Nem, nem ölj. Ezek a gondolatok is eltűnhetnének. Jó lenne, ha érteném a dolgokat, de most inkább az a fontos, hogy előre haladjak. Amíg nem hozom helyre ezt a helyzetet, addig nem lehet nyugtom. Ezért már ideje lenne elindulnom. 
- Itt vagy még?
Igaz is, nem gondolkodni kell rajta.
- Persze.
- És hallottad, mit kérdeztem?
- Nem.
- Akkor nézz oda!
Előre mutatott, és nem is értem ezt hogyan nem vettem észre eddig. Éppen a szemem előtt bontakozott ki egy hadsereg menetelése. Felrepültünk, mert a földön gyorsan közeledett felénk a tengernyi patás. Mögöttük az egykarú fekete lények csapata rohant és rombolt minden megmaradt dolgot. Nagy vállon vitt gyaloghintókat cipelő izommal jól ellátott magas, szintén fekete bőrű lények. A hintókon pedig olyanok, mint amikkel a pokolban, vagy hol, találkoztam, a sokszarvú mozgásképtelen szörnyek. Ha ez még nem lenne elég óriási, a többinél sokkal nagyobb gigászok közeledtek lassan, de a maradék életet is elsöpörve, rengett a föld a nagy súly alatt, szinte a levegő is. Aztán megláttam, hogy mi közeleg még. Elállt a szavam. Az az óriási torony, amivel elkezdődött egy lényhez tartozik. A méretei leírhatatlanok, nem is értem hogyan létezhet ilyen. Egy óriási, tüskés hátú gyík és folyamatosan folynak le róla az élőlények, nem beszélve a rengeteg repülő dologról. Ezek ellen nincs esélyem. Még a kisebb óriásoknál is meggondolnám a dolgot, de ezt fogalmam sincs hogyan lehet elintézni. Nem, nem ez csak álom, térj magadhoz! Menekülni, menekülni, menekülni kell! Nem is tudom, hogy gondoltam egyedül helyrehozni ezt. Ide egy hadsereg kell.